Minden csak hozzáállás kérdése?!

...avagy a görög filozófus esete az álommagyarázó Józseffel

Az első században élt filozófus, Epiktétosz egy különleges alakja volt a történelemnek. Rabszolgának született, sőt születésétől fogva egyik lábára béna volt. Lényegében ez azt jelentette, hogy a rabszolgák, az értéktelenek közt is az utolsó volt. Mégis a sztoikus filozófusok atyja lett. Miért? Miről szólt a filozófiája, miről írt? A lélek szabadságáról! Igen, a rabszolga szabadságról ír! Egyik alaptétele, hogy nem az teszi tönkre az embert, ami történik vele, hanem az, ahogy gondolkodik róla, ahogy a dolgokhoz viszonyul. Epiktétosz szerint az a tény, hogy ő féllábú, őt nem teheti tönkre, de az, ahogy erről gondolkodik, igen. Az a tény, hogy rabszolga, őt nem teheti tönkre, de az, ahogy ehhez viszonyul, igen. Megsemmisítheti. Ahogy az életünk tényeiről, eseményeiről, következményeiről, körülményeiről gondolkodunk, az tehet tönkre, vagy az emelhet fel minket. Ezt az elméletet alkalmazza a pszichológia is: a kognitív terápia gyakorlatilag erre a gondolatmenetre épül fel.

A Biblia ugyanezt többféleképpen is megfogalmazza. Például amikor megtérésről beszél, valójában arra bátorít minket, hogy változtassuk meg azt, ahogy gondolkodunk, illetve igazítsunk a magatartásunkon, hozzáállásunkon: "változzatok meg értelmetek megújulásával" Egy másik, a gondolat szellemi harc szempontjából való megközelítése: "romboljunk le minden okoskodást és minden magaslatot, amelyet az Isten ismeretével szemben emeltek, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre." A szellemi csatatér helyszíne tehát a Biblia tanítása szerint az elménk. Nem számít, hogy a Sátán látszólag milyen szinten támad, a támadás valójában az értelmünket célozza. Elválaszt-e a probléma, baj, vagy csapás Istentől, ahogyan azt a Sátán szeretné, vagy megerősíti a hitünket és a jellemünket, ahogyan azt az Isten szeretné?

A legszemléletesebb példa erre talán József története. 17 éves korában testvérei eladták rabszolgának. 39 éves koráig nem is látta a családját viszont. 13 évig Isten erőteljes felkészítése alatt állt, míg kiforrottak azok a "krisztusi" tulajdonságai, melyeket Isten használni tudott. Ezek a kegyelem és a küzdelem évei voltak egyszerre. Potifárnak adták el Egyiptomba, és József jóindulatot talált házában. Mivel Potifár felesége hamisan megvádolta, börtönbe került. Miután azonban az álommagyarázás miatt kegyelmet talált a fáraó előtt, József lett a második legfontosabb ember a fáraó után. Ebben a helyzetben lehetősége volt segíteni a családjának az éhinség idején, amikor azok Egyiptomba mentek ennivalót venni.

Abban, ahogyan József megszólítja testvéreit, láthatjuk a szellemi harc gyümölcseit és az Isten felkészítő munkájának az eredményét. Kétféleképpen viszonyulhatott helyzetéhez. Megkeseredhetett volna, telve dühvel, keserűséggel, vagy Isten iránti gyűlölettel. A Sátán ezt akarta elérni. Ám a testvéreivel való beszélgetésből nyilvánvaló, hogy a másik lehetőséget választotta: "Isten küldött el engem előttetek, hogy maradékotok legyen a földön, és életben tartson benneteket nagy szabadítással. Tehát nem ti küldtetek ide, hanem Isten, aki engem a fáraó első emberévé, egész házának urává, és egész Egyiptom uralkodójává tett." (1Mózes 45:7-8)

József azt választotta, hogy egész életében Isten szuverenitását tartja szem előtt, nem csak a jó dolgokban, hanem a csapásokban is. A Sátán elveszítette azt a csatát, hogy Józsefet eltávolítsa Istentől. Isten úgy formálta József jellemét a csapásokban, hogy használni tudja a családja megmentésére. Nekünk is ugyanez a választási lehetőségünk van. A Sátán oldalára állni és elfordulni Istentől, vagy Isten oldalára állni, és minden helyzetben megengedni Neki, hogy az Ő Fiának képére változtasson.



Hogyan maradhatunk meg az Úrban szív szerint, illetve a gondolkodásunkban?
"Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben
mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt.
És Isten békessége, mely minden értelmet meghalad,
meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.
"

(Filippi 4:6-7)