A régi elmúlt és újjá lett minden

2010. szeptember végén találkoztam első ízben a Szegedi Új Remény Gyülekezettel. Egy előadást szerveztek a FÉK tagokkal együtt, aminek azt a címet adták, hogy Honnan tudom, hogy az "Igazi" az igazi? Ez megfogott. Akkor éppen egy hosszabb ideje tartó kapcsolatban éltem, és nagyon szerettem a párom. Kíváncsi voltam, mi újat tud majd ez az előadás nyújtani. Kicsit féltem elmenni, mert nem akartam, hogy mindenféle „vallásos” dologgal traktáljanak, majd kiderült, hogy nagyon közvetlenül és humorosan, hétköznapiasan tudnak előadni az ott lévő emberek, és mosolyogva mentem haza a nap végén, tele értékes és elgondolkodtató információkkal az életről, emberekről, értékrendről, hitről.

Decemberben elkezdtem az otthoni templomba misére járni. Nem volt új a közeg, mert katolikusnak kereszteltek és keresztény középiskolába jártam, így ismertem a Biblia felosztását és híresebb történeteit, sok misén és istentiszteleten vettem már részt. Majd januárban hirtelen szakítottunk a párommal, és ez nagyon mélypontra taszított. A vizsgaidőszak már javában elkezdődött, és hogy ne kelljen egyedül lennem és gondolkodnom otthon a szobámban, bementem a kollégiumba. Ketten voltunk a szobatársammal, akivel jóban voltam igaz, de nagyon semmi több. Abban az időben viszont folyamatos változást vettem észre rajta, amit nem tudtam magyarázni. Annyit és olyan szeretettel segített nekem, mint előtte tőle sosem tapasztaltam. Tudtam, hogy már pár hónapja jár az Új Remény Gyülekezetbe Szegeden, és közben én sem hagytam abba a misék látogatását otthon. Majd februárban említette, hogy indul egy 5 alkalmas előadás sorozat a hitről, kereszténységről, reményről, amit a gyülekezet szervez, és hívott, van-e kedvem vele menni? Úgy gondoltam, persze, legalább lefoglalja néhány estémet. Később rájöttem, sokkal többet kaptam ezektől az alkalmaktól, mint azt valaha gondoltam volna. Hétről hétre repesve vártam, mikor ülhetek be rájuk. Olyan képet vetítettek ki elém Istenről és egyszülött Fiáról, Jézusról, amit előtte sosem tanultam az iskolában. Egy személyes kapcsolatról beszéltek, olyanról, amiben megtalálhatom az életem problémáira a megoldást és segítséget egy kiapadhatatlan forrásból. Nem egy távoli, elérhetetlen Istent, aki büntet, ha rossz vagyok, és talán megjutalmaz, ha eléggé sanyargatom magam, mert tökéletes sosem lehetek. Hanem Atyát, Aki szeret, mindig is szeretett, és segíteni akar nekem. Mindezért csak annyit kell tennem, hogy megnyitom a szívem Jézusnak. Behívom az életembe és megengedem Neki azt, hogy rendbe tegye a káoszt, amiben éltem.

Mivel önerőből az életem rendezésére már hónapok óta nem voltam képes, úgy éreztem, nincs veszíteni valóm. Az áttörés egy bemerítési ünnepségen következett be, ahol a debreceni anyagyülekezet lelkipásztora prédikált. Olyan élethelyzetről beszélt, olyan kétségekről, olyan terhekről, amik végig zakatoltak a fejemben, és azt hittem, belém lát valamilyen módon, mert mintha csak az én boldogtalanságomat véltem volna megtestesülni a szavaiban. Éreztem, hogy folynak a könnyeim és feltornyosul bennem minden addigi rossz cselekedetem, döntésem. Bűnös voltam, és nem akartam tovább ebben a helyzetben maradni. Mikor imádságra szólított fel minket, Jézust hívtam segítségül, hogy tisztítson meg engem és segítsen talpra állnom, vegye el tőlem a terheimet, mert nem vagyok képes ezeket tovább cipelni. És a betontömbök, amik addig nyomták a vállaimat, egyszerre eltűntek. Nem volt rajtam nyomás, nem volt rajtam súly. Megtértem Jézus ölelésébe, egy új ösvényre, és éreztem, ahogy forróság árad szét a szívemben: szeretet.

„A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.”     (Zsidók 11:1)

Ezek voltak azok a szavak, amelyek végigkísérték Isten megismeréséhez vezető utamat. Sosem cserélném el másra ezt a döntésemet. Azóta megtanultam, mik az igazi értékek az életben, milyen kiváltság, hogy az Úr magához hívott. Leszoktam a káromkodásról, elkezdett szelídülni a jellemem, tanulom a türelmet és az engedelmességet, nem keresem folyton a magam igazát, megismertem a megbocsátást és a bocsánatkérést. Magamtól ezek sosem sikerültek volna – Istennel viszont semmi sem lehetetlen. Ezek megvalósítása még csupán a kezdet! Milyen szerencsés vagyok, hogy az Úr magához vont, és milyen értékesnek lát engem! Akkor pedig én sem becsülhetem le magam! Biztos kézzel vezeti az utam, csupán Belé kell fektetnem a bizalmam, ahogy Ő is megtette ezt velem.