Krisztus követője

Mikor megszülettem, a szüleim megkereszteltettek. Inkább a szokás és a környezet nyomása miatt került rá sor, hogy elkerüljem a pogány megbélyegzést. Így lettem „kis pogányból” „kis keresztény”, nem tudva még, hogy a keresztyén szó jelentése: Krisztus követője. Gyermekként nem kaptam vallásos neveltetést, otthon nem beszéltünk Istenről, csak Karácsonykor mentünk el apukámmal a templomba.

A tanulmányaimat egy egyházi gimnáziumban folytattam. Kezdeti félelmeim, - hogy kitűnik, nem sok közöm van Istenhez - gyorsan eltűntek, mikor rájöttem, az iskola és a kollégium élete nem sokban különbözött a világi iskolákétól, leszámítva a reggeli és esti áhítatokat, valamint az egyházi ünnepek kötelező látogatását. A kollégiumban viszont feltűnt egy lány, aki esténként Bibliát olvasott a folyóson és igyekezett a gyakorlatban is megélni, amit olvas. Ez nagyon megragadott, így én is csatlakoztam hozzá. A viselkedésem elkezdett pozitív irányban változni: leszoktam a trágár beszédről, a puskázásról, és próbáltam a kapcsolataimat nem a közös ivászattal mélyíteni; viszont egyre elégedettebb lettem magammal, kezdtem másokat lenézni. Meg voltam győződve, hogy én igazi hívő vagyok, hisz olvasom a Szent Írást és járok templomba. Úgy gondoltam, ha jó vagyok, és jó dolgokat teszek, akkor kipipálhatok mindent.

Aztán egyetemre kerültem, ahol egy bibliakörnek köszönhetően lehetőségem volt megismerkedni több keresztyén fiatallal, akiknél azt láttam, hogy az Istennel való kapcsolatuk valahogy mélyebb, személyesebb, mint az enyém. Ennek hatására elkezdett változni a hozzáállásom. Mindennap időt szántam rá, hogy imádkozzak, Bibliát olvassak és már nem öncélúan tettem mindezt, hanem igazán szerettem volna megismerni Istent és meghallani, hogy Ő mit akar mondani. Egy alkalmmal, mikor az Újszövetséget olvastam, nagyon megragadott egy szakasz:

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne,
el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
    (János evangéliuma 3:16)

Korábban sokszor hallottam már ezt a bibliai részt, de soha nem hatolt még el a szívemig, akkor viszont éreztem a súlyát. Isten annyira szeret engem, hogy az Ő egyetlen Fiát feláldozta értem, mert ennyire fontos vagyok a Számára. Jézus magára vette bűneimet, hogy megmentsen, vállalta a megaláztatást helyettem. Könnyek között mondtam el a bűneimet, melyek hirtelen rám szakadtak és kimondhatatlanul hálás voltam, hogy Isten nem vetett meg, hanem felszabadított ezek alól és békességét adja. Akkor eldöntöttem, hogy örökre Jézushoz szeretnék tartozni, és Őt akarom követni egész életemben.

Ráébredtem, a lényeg Jézus Krisztus. Nem a cselekedeteink, emberi erőlködéseink váltanak meg, hanem Jézus, ha elfogadjuk, hogy Ő halt meg a mi bűneinkért, kifizetve azokért az árat, de feltámadt a halálból, most is él, és így jöhetünk Őhozzá bizalommal.

Azóta Istennel járok, Ő pedig folyamatosan munkálkodik az életemben: megszabadított a depresszióból, begyógyította a lelki sebeimet és megmutatta mennyire értékes vagyok. Megtapasztaltam, hogy mindenből a legjobbat akarja adni: így lehetek része egy nagyszerű gyülekezetnek, sok őszinte barátot kaptam, akikkel kölcsönösen számíthatunk egymásra, és megajándékozott egy csodálatos társsal is, amiben szintén azt látom, hogy Isten mennyire ismer és szeret.

Megláttam, hogy Jézus nem egy távoli, elérhetetlen isten, akinek meg kell felelni, hanem inkább az életem részese szeretne lenni, nem azért, hogy lekorlátozzon, hanem hogy segítsen olyanná válni, amilyenné Ő eredetileg megálmodott, és egyre jobban be tudjam tölteni a tervét az életemre nézve, mert nem véletlenül vagyok a világon:

„Mert csak Én tudom mi a tervem veletek - így szól az Úr - : békességet és nem romlást tervezek,
és reményteljes jövőt adok nektek.”
    (Jeremiás 29:11)

Így lettem keresztyén, most már igazán Krisztus követője, és mondhatom, életem legjobb döntése volt!