Az Úr oltalmában

Egy Istenről szóló előadássorozatra voltam meghívva az egyetemen, így kerültem kapcsolatba az Új Remény Gyülekezettel. Mivel evangélikus suliba jártam, sok mindent tudtam Istenről, így nem gondoltam, hogy túl sok újat fognak majd mondani. Amikről eddig csak ismeretem volt, most láttam mások életén keresztül megélve azt. Megértettem és szerettem volna, hogy ezek a dolgok az én életemben is meglegyenek.

Mindig is teljesítmény-centrikus voltam és úgy gondoltam, ahhoz, hogy szeressenek, vagy csupán elfogadjanak, bizonyos normákat teljesíteni kell. Például a legjobbnak lenni mindig és minden körülmények között, megfelelni mások elvárásainak, valamint alkalmazkodni.

Amikor először voltam a gyülekezetben, akkor is ezt tapasztaltam: a feltétel nélküli szeretetet, amire azt hiszem- nem szolgáltam rá.

Egyik Felfedezőcsoport alkalmon, mintha az összes csalódásom, kudarcom, bűnöm -amiket próbáltam elfeledni és a szőnyeg alá söpörni-, minden egyszerre felszakadt volna bennem, és rám nehezedett volna. Szinte elviselhetetlenül nyomasztott az egész. Nem mondom, hogy olyan átlagon felüli dolgok lettek volna, de voltak. Főleg gondolati szinten: emberekhez való ítélkező hozzáállás, amik főleg apukám élettársa felé irányultak. Rájöttem, csak rajtam múlik, hogy meg lesznek-e oldva vagy sem. Együtt imádkoztunk Márkkal, hogy átadjam az életem vezetését az Úr Jézusnak.

A megfelelési kényszerből szabadított meg az Úr. El kellett fogadjam, Isten úgy szeret, ahogyan vagyok, nem kellett küzdenem érte. Hiszen úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, örök élete legyen.

Kicsit át kellett értékelnem magam és leszállni a magas lóról, hiszen én sem vagyok annyira tökéletes, mint amennyire annak tartottam magam, vagy szerettem volna az lenni. Úgyhogy először a saját szememből kellett a gerenda hegyeket kiemelni és másokat is elfogadni. Keresni az értékeset bennük, mint ahogyan Isten is látja és szereti őket, csakúgy, mint engem, de ehhez először magamnak kellett beismerni a hibákat és elfogadni, hogy Isten is megbocsájtott nekem. Hiszen hogy szerethetném Azt, Akit nem látok, ha azokat sem vagyok képes, akik mellettem vannak? Ezért megpróbáltam megnyílni másoknak és őket is jobban megismerni, így az előítéleteim is kezdtek leomlani. Rájöttem, minél több mindent osztok meg magamból, annál többet kapok vissza is, és így egyre több mindent tapasztalhatok Istenből, akár mások életén keresztül is. A másik nagy probléma a megbocsátás volt. De mivel Isten úgy bocsát meg nekünk, mint mi másoknak, ezért rendeznem kellett pár elvarratlan szálat. Azóta minden nap olvasom a Bibliát, és apukám élettársáról sincsenek negatív gondolataim, már többet beszélek vele is.

Elég bizalmatlan voltam az emberekkel is, ez vezetett a zárkózottságomhoz. Ezért Istenbe vetni a hitemet és csak Rá támaszkodni elég veszélyesnek tűnt. De a Biblia ezt mondja: „Az emberektől való rettegés csapdába ejt, de aki az Úrban bízik, az oltalmat talál.” (Példabeszédek 29:25). Mivel Isten már számos helyzetben bizonyította, hogy Rá lehet számítani, ezért már a kapcsolataimban nem az emberekben bízom, hanem Isten erejében és szeretetében. Az Úr a leglehetetlenebbnek tűnő helyzetből is képes a legtöbbet kihozni.

Továbbá nehéz volt elfogadni Isten vezetését, hogy a dolgok ne úgy történjenek, ahogy azt én előre megterveztem és jónak láttam, hanem Istent tenni első helyre az életemben, és Őhozzá igazítani mindent. Néha nem is látjuk Isten szándékait, és nehéz megválni a magunk kis elképzeléseitől, de nem szabad makacsul ragaszkodni a saját igazunkhoz, hanem engedni kell munkálkodni az Urat, hiszen tudja szükségeinket, de ahhoz nekünk is kell keresni Őt.