Köszönöm, hogy akartatok!

(EZ AZ ÍRÁS MEGJELENT A JELIGE MAGAZIN 52. SZÁMÁBAN, WWW.JELIGE.HU)

 

17 éves Ráhel lányunk azt az iskolai feladatot kapta, hogy az abortuszról tartson egy vitaindító rövid előadást. Arra használta ezt a lehetőséget, hogy az alábbi történetet ossza meg osztálytársaival...

 

"A kórházi ultrahang-vizsgáló bejáratánál lévő gép már másodszor írja ki: 2574. Ez az övé. Személyi számának utolsó négy számjegye. Miért hívják vissza. belép a szobába, vizsgálják. A hölgy homlokát ráncolva ráközelít valamire. Ő csak homályosan lát fekete-fehér pontokat a gép képernyőjén.

- Jöjjön vissza fél óra múlva, addigra itt lesz a főorvos úr, ő is megnézi.

- Egy 13 mm nagyságú ciszta van a magzat fejében - hangzik az ítélet a főorvos szájából. - Hogy ez mit jelent? Egyenlőre semmit sem tudunk mondani, de a maga érdeke, hogy egészséges gyermeket szüljön!

Érzi, nem bír most buszra szállni, közömbös arcokba nézni. A kórház előtt várakozó taxik egyikébe száll be és szorítja a kocsiajtón lévő könyökölőt. Könnyei tódulnának megállíthatatlanul. Hazaérve felhívja a férjét és akadozva mondja el a híreket. A férj rohan haza. Négy napjuk van a genetikai ultrahang-vizsgálatig. Másnap Nagypéntek, aztán Húsvét, az egyik kedvenc ünnepük. Kimennek a csarnokba a húsvéti sonkáért. A szokásos diós kalácsot is megsüti, de könnyei időnként belepotyognak a kalács tésztájába. A baba eközben hatalmasakat rúg a hasában. Vigasztalni próbálja? Mi lesz velük? A baba meg fog születni, akármilyen lesz. De vajon milyen lesz? Nem sok jóval bíztatják őket a genetikán. Elképzelhető, hogy a baba Down-kóros vagy valami súlyos fogyatékossága van. A terhesség 20. hetében felajánlják, a babát elveszik, ha a házaspár úgy gondolja. Nem gondolják úgy. Barátok, ismerősök, rokonok, mindenki ezért a babáért imádkozik. Hogy történjék meg a csoda. Mert az orvosok szerint még ez is megtörténhet, bár kicsi rá az esély. És megadatott nekik! A kéthetente végzett genetikai ultrahang-vizsgálaton a ciszta méretének csökkenését regisztrálják. Először 9, aztán 7, aztán 4, aztán már csupán 2 mm nagyságú. Az egyik viszgálaton közlik, hogy a ciszta teljesen felszívódott. DE! Látnak valami mást. Agykamra-tágulatot, mely a baba agyának egyharmadát kitölti. Hogy ez mit jelenthet? Nem tudják, de valamilyen fogyatékosságra számíthatnak. A megnyert csata után ismét ott állnak a startvonalnál. Ismét az abortuszt ajánlják nekik. Az egyik orvos kiabál velük:

- Egy nyomorékot szülnek a társadalomnak!

Most már alá kell írniuk, hogy minden körülmények között megtartják a babát. Az utolsó hónap következik. Úgy tesznek, mint a többi fiatal pár, akik az első gyerek születését várják. Kiságyat vesznek, babakocsit, hordozható autósülést, kombidresszt és pelenkát. Gépiesen élik a mindennapjaikat. Dolgoznak, esznek, időnként alszanak. Minden addig fontosnak hitt kérdés, vágy másodlagosság válik. A baba a 41. hét végén sem gondolja, hogy világra kéne jönnie, köszöni szépen, jól van odabenn! Hajnalban burkot repesztenek.

- Ha délig nem indul be a szülés, kiszedjük magából a gyereket! - mondja határozottan a szakállas szülészorvos. A baba nem ijedt meg a kilakoltatástól, tehát jön a kiszedés. A házaspár néhány szót tud váltani, az apa egy kis fülkében áll, felöltözve. Az anyát már szúrják, készítik elő a műtétre.

- Szikét!

Húzzák, vonják, vágják a hasát. Kábultan, messziről hallja az orvos hangját: - Kiemelés! Egy pillanat múlva minden eldől. 9 hónapnyi aggódás egyetlen pillanatba sűrítve.

- Egy egészséges kislány! - kiáltja az orvos."

 

"Én vagyok ez a kislány!" - fejezte be Ráhel a történetét.

Osztálytársai csendben figyeltek, sokak szemében könnyek gyűltek, amint személyes valósággá vált számukra, hogyha Ráhelt szülei elvetették volna, akkor ma nem lehetne osztálytársuk, barátjuk.

Az óra végén egy sms-t kaptunk Ráheltől:

"Köszönöm, hogy akartatok! Isten csodálatos ajándéka, hogy ilyen szüleim lehetnek!"