A ’baptista’ szó megmaradt a fejemben

Történetem a tengerentúlon, Amerikában kezdődött. Szüleim kint dolgoztak, s bátyámmal mindketten kint születtünk. Ez a hitéletemre nem is lett volna hatással, hiszen kb. 2-3 éves voltam, amikor hazajöttünk, ha akkoriban a családom nem járt volna el egy baptista gyülekezetbe. Ennél fogva a régi elmesélésekből a ’baptista’ szó megragadt a fejemben – bár pontosan nem tudtam, kiket jelöl, de mindenképp egy pozitív jelzőt társítottam hozzájuk.

Itthon, Magyarországon nem voltunk semmilyen gyülekezetnek a tagjai. Egészen 17 éves koromig istentiszteleten sem voltam. De szüleimnek hálát kell adjak az esténkénti bibliaolvasásért, amely kiskoromban kapott helyet a mesekönyvek mellett. Istent – mint sokan mások – egy távoli, hatalmas, szinte már félelmetes Teremtőnek képzeltem el. Nem ismertem a környezetemben keresztyéneket, fogalmam sem volt arról, hogy Istennel közvetlen kapcsolatot is ki lehet alakítani.

Hajlamos voltam érzelmi alapú döntésekre bízni magamat, és sokszor másokon vezetni le fáradságomat, ingerültségemet. Beszélgetéseim a társaimmal felszínes témákra korlátozódtak, nem volt komolyságuk, s ezáltal maguk a kapcsolataim is kiüresedtek. Ez nagyon elgondolkodtatott, hogy mire is építsem életemet, mi lehet az a biztos pont, amire mindig számíthatok. Nem fordultam Istenhez, mert nem volt helyes istenképem, ami ezt lehetővé tette volna.

Bár voltak bennem olyan mély elhatározások (pl. házassággal kapcsolatos meggyőződések), amiket a keresztyének vallanak, azonban a különbség abban állt, hogy én nem igazán tudtam a magam véleményét másokkal szemben megvédeni, mivel a Biblia bölcsességével ellentétben, saját okoskodásomra tudtam csak támaszkodni.

2013-ban nyelvtanulás végett elmentem egy Speak Out keresztyén angol táborba, de egy kis nyelvi tudásnál sokkal többet tapasztaltam: az ott lévő segítőket az a fajta lelki békesség jellemezte, amire mindig is vágytam ebben a kiszámíthatatlan világban. Az újonnan szerzett élmények végtelenül megragadtak, de az igazi áttörést a következő évi tábor jelentette, ahol is behívtam Jézus Krisztust az életembe. Sokáig tanakodtam és őrlődtem, hogy vajon tényleg keresztyén lett-e belőlem, vagy csupán én is amolyan ’vallásos’ szerzet lettem, aki csak ezt hiszi magáról, de valójában Jézus nélkül él. Végül a Szentírás segített megértenem a lényeget: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Efézus 2:8-9) Megértettem, hogy nem az én jóságomért és cselekedeteimért van üdvösségem – ez az Úr kegyelme, amit a Benne való hitem által kaptam. Ám Jézus nem csupán egy üres név, Ő tényleg él és létezik, amit sokunk élete példáz!

Viselkedésemben érzékeltem legelőször a változásokat - észrevettem, hogy mások helyzete jobban megérint, figyelmesebbé váltam környezetem szükségleteire. Idővel egyre nyitottabb voltam az Úr Igéjére, és sok helyzetben tapasztalhattam meg gondviselését és segítségét. Többekben felmerülhet a kérdés, hogy kevesebb lett-e a problémám. A válaszom: nem. Viszont most már nem kell egyedül szembenéznem velük, mert tudom, hogy bármikor, bárhol, bármilyen körülmények között számíthatok az Úr Jézus Krisztusra, és Ő sohasem fog cserbenhagyni engem!