Amint elérkeznek az őszi hónapok, a magyarországi baptista gyülekezetekben hálaadó ünnepélyeket tartanak. Az ünnepi istentiszteletekre elkészül a hálaoltár, rajta szép gyümölcsök, termények, melyek arra utalnak, hogy Isten gondviselő szeretete körülvesz bennünket.

Az első, az őszi betakarításhoz kapcsolódó protestáns közösségi hálaadó ünnepélyt Amerikában, Plymouthban tartották a Zarándok Atyák. Ők voltak azok, akiket hitük miatt üldöztek Angliában, onnan Hollandiába menekültek, majd 1620-ban kibérelve a Mayflower nevű hajót az Újvilágba indultak. 41 család 102 tagja utazott a hajón, s az út majdnem tíz hétig tartott. November közepén kötöttek ki az Újvilágban egy olyan területen, amely mindmáig hírhedt a kemény téli időjárásról. Mire felderítették a part menti vidéket, és beszerezték a szükséges télirevalót, már december 20-át írtak, ekkorra találták meg azt a helyet, ahová a telepet szándékozták építeni. A hideg tél és az éhínség okozta megbetegedések néhány hónap alatt gyakorlatilag megfelezték a zarándokokat. 46-an meghaltak, 56 túlélő maradt. Ők kezdték meg a földművelést 1621 tavaszán. Még a környéken lakó bennszülöttek is segítséget
nyújtottak nekik.

Amikor 1621 őszén bőséges termést takarítottak be, mély hálára buzdultak, átélve Isten gondviselését és áldását. Ekkor hálaadó ünnepélyt tartottak, amely mindjárt háromnapos lett, s William Bradford, a zarándokok vezetője, Plymouth kormányzója meghívta 91 indián barátjukat, akik segítették őket a megmaradásban. A hálaadó ünnepélyt aztán évről évre rendre megtartották. Az elmúlt év termésének, áldásainak megköszönéséhez hozzákapcsolódott az Isten jóságáért, kegyelméért, irgalmáért való hálaadás is.

Itt kell megemlékeznünk arról, hogy a zarándokok csoportjából elindulva alapította meg Roger Williams 1638-ban az első baptista gyülekezetet Amerikában.

Egy folyóirat szerkesztőjének, Sarah Josepha Hale-nak a javaslatára Abraham Lincoln elnök 1863-ban az Amerikai Egyesült Államok nemzeti ünnepévé nyilvánította a hálaadás napját (Thanksgiving Day).

Természetesen a Zarándok Atyák hálaadó ünnepélye, hálaadása bibliai alapokra épül. A hála érzületben, gondolatban, szavakban vagy tettekben kifejeződő válasz. Az Isten kegyelmét, jóságát, áldásait megtapasztaló hívő ember válasza. A Biblia eredeti nyelveiben, sem a héber, sem a görög nyelvben nincs olyan szó, amely egyedül csak a hálát jelentené. Mindkét nyelvben az elsődleges jelentés nem a hála, hanem az ezt kiváltó „kegy, kedvesség, jóindulat”. Jelentésük azonban később úgy alakult, hogy a „kegyelem, kedvesség, jóindulat” hatását, az arra adott választ, vagyis a „hálát” is magukba foglalták.

A Bibliában sok helyen találkozunk hálamondással, hálaadással, hálaáldozattal. Ezek között ott van a termésért való hálaadás. Izraelben a páska-kovásztalan kenyerek ünnepköréhez tartozott az első kéve áldozatának bemutatása is. Az új árpa aratásának első termését hálaáldozatként mutatták be. A hetek ünnepe, a pünkösd az aratás befejezéséért való hálaünnep volt eredetileg. A sátoros vagy leveles színek ünnepe a mezőgazdasági évet lezáró nagy őszi örvendező és hálaadó ünnep volt. (Az ünnepen sátrakban laktak, így emlékeztek és emlékeztettek a pusztai vándorlás idejére.) Az Ószövetségben hálát ad Istennek az istentiszteletet végző gyülekezet, hálát ad az élet különböző helyzeteiben a kegyes hívő, mert Isten jó, szabadító, kegyelmes, erőt ad stb.

A rabbinikus irodalomban szerepel az a gondolat, hogy a jövőben minden áldozat meg fog szűnni, de a hálaáldozat megmarad mindenkor.
Az Újszövetségben kidomborodik, hogy valami módon a keresztyén hívő ember minden hálaadása Krisztusért (személyéért és váltságművéért), sőt Krisztus által mondott hálaadás (Ef 5,20; Kol 3,17). Bizonyára így lesz ez az idei hálaadó ünnepünkön is.

Bátorítson bennünket a Zsidókhoz írt levél 13. részének 15. versében megírt ige, hogy Jézus Krisztus által „vigyük Isten elé a dicsőítés áldozatát mindenkor, azaz nevéről vallást tévő ajkaink gyümölcsét”. A hálaoltárra pedig jelképesen helyezzük oda magunkat is, adjuk át életünket újra az Örökkévaló Istennek, ahogy Pál apostol buzdít a Lélek által:
„Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek.” (Róm 12,1).

Debrecen, Evangéliumi Diák Körök háromnapos egyetemi sátoros evangelizációja, 2019. október.

Az elsőéves magyar egyetemisták évek óta szívesen fogadják tőlünk a túlélőcsomagot. A Timóteus Társaság által rendelkezésünkre bocsátott gumis mappákban található kellékekkel segítjük az elsőéves egyetemisták évkezdését. Az ajándékcsomag átvételének feltétele egy kérdőív kitöltése az életről, barátságról, családról, túlvilágról, Istenről. A kérdőív kitöltése kapcsán tudjuk megosztani velük az evangéliumot. Az évek alatt sokan közelebb kerültek Istenhez, és voltak, akik átadták az életüket Jézus Krisztusnak a beszélgetések nyomán.

Idén azonban csodálatos isteni fordulat kibontakozásának lehettünk tanúi. A magyar egyetemisták miatt fájó szívvel csomagoltuk össze a sátrat idén, hiszen azt tapasztaltuk, hogy évek óta egyre zártabb szívvel fogadják az evangéliumot. Mások viszont, akikre egyáltalán nem számítottunk, megnyíltak az örömhír számára.

Ismét gasztroevangelizációt tartottunk: a kedd esti gulyásra és almás-vaníliás házi bélesre hétfőn ajándék vacsorajegyeket osztogattunk a komolyabban érdeklődőknek, és sms-ben kértünk visszaigazolást, hogy tudjuk, pontosan hány adag gulyást főzzünk, hogy az biztosan el is fogyjon a beszélgetős vacsoraesten a sátorban. A visszaigazoló sms-ekkel jött a nagy meglepetés: főleg arab, muszlim hátterű diákok jelentkeztek, és nem is kevesen! A Debreceni Egyetemen évek óta növekszik a külföldről városunkba érkező diákok száma.

Amikor feleszméltünk az ámulatból, riasztottuk a „séfcsapatot”, hogy marhahúsból főzzenek! Az angol nyelvű örömhírmegosztó marhagulyásesten különösen érdeklődőek voltak az arab fiatalok, és közben egymásnak magyarázták, hogyan is értsék meg az evangéliumot. Egy Biblia is gazdára talált. Egy arab diáklány kérte, hogy maga is elolvashassa, amiről akkor este hallott. Gyakorlatilag Ausztrália kivételével minden földrészről voltak érdeklődők (pl. Tunézia, Pakisztán, Dubai, Brazília, Palesztina stb.).

Azt hiszem, ilyen az, amikor a föld végső határa jön ide. Egy szó, mint száz, észre kell vennünk, mit tesz Isten, és csatlakoznunk kell az ő munkájához. Illetve… most már nem kérdés, meg kell tanulnunk rendesen angolul…

„Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” Apostolok cselekedetei 1,8

Dicsőség a mi drága Urunknak!

125 évvel ezelőtt, 1895. szeptember 21-én avatták fel Debrecenben a Nagytemplom mögötti téren a gályarabok emlékművét. A reformáció ünnepén minden évben koszorút helyeznek el a megemlékezés jegyében a református, az evangélikus és a baptista egyház képviselői. Az itt következő írással emlékezünk meg a gályarabok példamutató hűségéről és hősiességéről.

„Az én legfényesebb diadalom”

„Sok győzelmet vívtam életemben minden rendű ellenségeim felett, de ez az én legfényesebb diadalom, amellyel Krisztusnak ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhek alól kiszabadítottam.” Ezek a szavak 1676. február 12-én (egy nappal a gályarabok kiszabadulása után) hangzottak el Michiel Adriaanszoon de Ruyter (vagy ahogy a magyar prédikátorok nevezték, Ruyter Mihály) admirális ajkáról, aki szívügyének tekintette a gályára hurcolt lelkészek kiszabadítását. Az admirális két hónappal később az egyik tengeri csatában halálos sebet kapott. Hazájában ma is úgy emlékeznek rá, mint a holland haditengerészet történetének legkiemelkedőbb fővezérére.

Tekintsünk most vissza a XVII. századi történésekre. Római katolikus vallású főurak és főpapok összeesküvésének leleplezését használta fel a Habsburg-kormányzat arra, I. Lipót uralkodása idején, hogy a Magyarország belső önkormányzatát biztosító törvények felfüggesztésével 1671-ben önkényuralmat vezessen be. Zrínyi Péter, Nádasdy Ferenc, és Frangepán Ferenc kivégeztetése után a magyarországi katolikus klérus, élén Szelepcsényi György esztergomi érsekkel, úgy gondolta a maga és a katolikus arisztokrácia feje fölül a bécsi bosszút elhárítani, hogy az összeesküvés felelősségét egyetemlegesen a magyar protestantizmusra fogta, azzal vádolva az evangélikus és református lelkészeket, hogy ők szították a katolikus király elleni lázadást. Így nem csak magukat menthették, hanem szabad kezet kaphattak az akkor még protestáns többségű ország erőszakos katolizálására, ami a Habsburg uralkodó érdeke is volt. (Szelepcsényi György négy év alatt 63 ezer protestánst kényszerített vissza a római egyházba.) Pozsonyban rendkívüli törvényszék alakult Szelepcsényi érsek elnöklete alatt, amely 1673 őszén beidézett 33 lelkészt és tanítót a Felvidékről és a bányavárosokból. Közülük 32 evangélikus volt, 1 pedig református. Az ellenük felhozott vád: felségsértés, hazaárulás, a római katolikus vallás megsértése. Védekezésüket és ártatlanságuk hangoztatását figyelembe se vették. Kínzással és halálbüntetéssel fenyegették őket, majd azt követelték, adjanak írásos kötelezvényt (reverzálist), hogy római katolikussá lesznek, vagy lemondanak hivatalukról, vagy vállalják az önkéntes száműzetést. A tárgyalás végére a megjelentek közül egy áttért, a többi vagy lemondott állásáról vagy külföldre távozott. 1674. március 5-re mintegy 700 magyarországi protestáns lelkészt és tanítót idéztek Pozsonyba a vésztörvényszék elé. A hódoltságból a török hatóságok nem engedték el őket, a Tiszántúlról nem mentek el, így csak a Dunántúlról és Észak- Magyarországról jelentek meg közel 400-an.

A vád ugyanaz volt, mint az előző évben társaik ellen. Anélkül, hogy egyenként konkrét vádat emeltek volna ellenük, egyetemlegesen lázadónak nyilvánították és halálra ítélték őket, többet közülük már akkor börtönbe zártak. Majd felajánlották a három választási lehetőséget számukra is. Százan az idézésre megjelentek közül megszöktek, a többiek vonakodtak bármelyiket is aláírni a három feltétel közül, mert ez a bűnösség beismerését jelentette volna. A halálos ítéletek, a súlyos bilincsek azonban sokakat megrendítettek, s több mint kétszázan aláírták a kötelezvényt. Néhányan áttértek, a többiek lemondtak egyházi szolgálatukról vagy a száműzetést választották. 89-en megtagadták az aláírást, tudva azt, hogy az aláírással, de még szökésükkel is nem csak a magyar protestantizmus egészének törvényen kívül helyezését, a vallásszabadság elvesztését, hanem a vallásszabadsággal együtt a magyar állami önállóságot biztosító törvények felfüggesztését is elismernék. „Lehetetlen, hogy mi egynéhányan eladnók vallásunknak és országunknak szabadságát, melyet a mi eleink sok vérük hullásával kerestek, s elviselhetetlen iga alá vessük mind egyházunkat, mind hazánkat.” - jelentette ki a törvényszék előtt a többiek nevében is Séllyei István dunántúli református püspök.

Az ellenállókat az ország hat különböző helyén várfogságra vetették, s embertelen dolgoztatással, veréssel, éheztetéssel próbálták őket megtörni. Közülük 41-et elindítottak Nápoly felé, hogy a gályákon evezőhúzó rabok legyenek. Néhányan útközben belehaltok a szenvedésekbe, mások megbetegedtek, vagy megszöktek. A gályákon végül 30-at láncoltak le 1675 májusában. A Földközi-tengeren abban az időben a nagy hadihajókat, a gályákat az evezőhöz láncolt török hadifoglyok és halálra ítélt bűnözők hajtották; és magyar protestáns lelkészek, tanítók. Ők azért, mert másként tisztelték Istent.

A gályarabok élete elképzelhetetlenül nyomorúságos volt. A kikötőbe megérkező rabokat először is bevezették „a rabok lajstromába”, amelyet méltán hívtak a „halál lajstromának” is. Azután egyenként tüzes vassal bélyegezték meg őket, s hogy ne jajgathassanak az evezés közben, a rabok száját felpeckelték, akik emiatt szinte elszoktak a beszédtől. Aki kidőlt a sorból, arról leverték a bilincset, és a tengerbe dobták a holttestét.

A magyarországi események tiltakozásra indították a protestáns országokat. Holland, svéd, angol hivatalos közbelépés történt a bécsi udvarnál a gályarab lelkészek szabadonbocsátása érdekében, elsősorban Geerard Hamel Bruyninx bécsi holland követ ténykedésével. De a hivatalos diplomácia tekervényes útjain nehezen mozdultak előre a dolgok, s az életveszélyben forgó lelkészek megsegítésére, megmentésére magánemberek kezdeményezésére is szükség volt. Nápolyban, Velencében élő, vallásukat a pápai és spanyol inkvizíció üldözései miatt titkon gyakorló protestáns kereskedők, orvosok vették fel a gályarab lelkészek, tanítók ügyét s nemcsak nemzetközi gyűjtést indítottak kiváltásukra, hanem saját pénzükön igyekeztek addig is segíteni rajtuk, amíg a protestáns hatalmak megmozdulnak. Ilyen segítő volt a Weltz testvérpár Nápolyban, egy Zaffius Miklós nevű orvos Velencében; Leusden utrechti és Heidegger zürichi professzor pedig a szabadítást Európa-szerte leveleikkel szervezték.

Végre a nagypolitikában is bekövetkezett a kedvező fordulat. A spanyol és osztrák Habsburgoknak szükségük volt a franciák ellen Hollandia segítségére. A segítség feltétele a gályarab lelkészek szabadon bocsátása volt, s a nápolyi spanyol alkirálynak engednie kellett. Időközben Hamel Bruyninx nagykövet bebizonyította, hogy az elítéltek nem lázadásuk, hanem vallásuk miatt szenvednek és diplomáciai lépések megtételére bírta kormányát. A holland országgyűlés 1675. november 11-én utasította De Ruyter tengernagyot arra, hogy a gályarabok érdekében tegyen meg mindent. Ő tehát nem egyéni akcióra vállalkozott, de szíve szerint valónak tekintette feladatát. Ruyter Mihályról elmondhatjuk, hogy kiváló hadvezér volt, sok nagy tengeri győzelmet aratott Hollandia védelmében. Jellemző rá, hogy soha nem állította magát középpontba, szerényen viselkedett és élt, igazságosnak és emberszeretőnek bizonyult, aki még hadifoglyaival is emberségesen bánt.

Hithű és mélyen vallásos ember volt, aki rendszeresen olvasta a Bibliát és részt vett az istentiszteleteken. Hitvallásosan református kegyessége nem tette türelmetlenné. Fájlalta a keresztyének felekezetekre tagolódását, közöttük békét kívánt. De Ruyter a Földközi tengerről már 1675. decemberében felszólította a szicíliai spanyol alkirályt, hogy eszközölje ki a nápolyi alkirálynál a gályarabok szabadon bocsátását. De Ruyter altengernagya 1675. december 12-én néhány hajóval Nápolyba érkezett, s ígéretet kapott az elítéltek elengedésre nézve. A rabok erről külföldi pártfogóiktól értesültek, de reményeik szétfoszlottak, mert az altengernagynak a főerőhöz kellett csatlakoznia. Hamarosan azonban kedvező fordulat történt.

A gályarab Otrokocsi Fóris Ferenc a következőket írta erről: „De bármenynyire csikorogtak is a pokol kapui és bármennyire szőtték alattomos terveiket, semmiképpen sem sikerült nekik megváltoztatni Istennek a mi szabadulásunkra kiszabott idejét. Mihelyst ugyanis Ruyter Mihály úr, e mi Mózesünk az isteni gondviselés folytán... megváltoztatván útitervét, egész hajóhadának orrát Nápoly felé irányította, szabadulásunknak jótékony szellője ismét feltámadt. ”

1676. február 11-én délelőtt érkezett a tengernagy Nápolyba. Hajóján fényes kísérettel felkereste őt az alkirály, s hízelgően gratulált január 8-i győzelméhez, majd ékes szavakkal fejtegette, milyen nagy hálával tartozik neki Spanyolország. De Ruyter a rabok felől érdeklődött, s mikor megtudta, hogy még mindig a gályákon vannak, így szólt: „Hogyan örülhetnék a megtiszteltetésnek, mely itt osztályrészemül jut, ha az én kedves testvéreim, a prédikátorok gályapadokon ülnek és úgy kínoztatnak?” A gályarabokat még aznap szabadon bocsátották. A meggyötört lelkészek, míg csónakon a hajókhoz vitték őket a 125. Zsoltárt énekelték:

Akik bíznak az Úristenben
nagy hiedelemmel,
Azok nem vesznek el
Semminémű veszedelemben.
Mint a Sion hegye megállnak,
Nem ingadoznak!

De Ruyter másnap találkozott velük, s nagy szeretettel fogadta őket, majd gondoskodott ellátásukról. A gályákra vitt lelkészek közül hat súlyos beteget Chieti városka börtönében hagytak hátra. Ketten meghaltak, az életben maradt négyet Weltz György kiváltotta, köztük Harsányi Móric István rimaszombati református lelkészt, az egyik legbátrabb hitvallót akit társai Séllyei püspökkel együtt lelki vezérüknek tekintettek. így összesen 26-an léphettek a szabadulást hozó holland hajók fedélzetére.

A chieti-i rabok szabadulásáról írta Kocsi Csergő Bálint:
„A tömlöcből kihozatván a hollandiai követ Van Daalen Cornelius által hintóba ültetének és a hollandiai papokkal együtt felvivék őket a vicekirályhoz, az holott kitörlik neveket a halál könyvéből. Onnan vitetnek Ruyter exellenciájához, aki sok örvendezései után a maga asztalánál megvendégeli. Kinek midőn ennyi jóakaratját meg akarná köszönni Harsányi István, nem engedé, ezt mondván: Nem szükséges, tiszteletes uram, hogy a mi jóakaratunkat megköszönjék, mi itt éppen csak eszközei voltunk az Istennek. Monda Harsányi István: Az Isten eszközeinek is meg kell adni méltó becsületeket. Légyen azért dicséretes emlékezete Ruyter Adorján Mihálynak a magyarok előtt a gályán nyomorgó papoknak megszabadulásokért... ”

A gályarabok 1676. március 25-ig élvezték De Ruyter vendégszeretetét. Akkor útlevelet és mások segítségével is bőséges ellátást kapva egy kereskedelmi hajón Velencébe utaztak. Majd elbúcsúzva egymástól csoportonként útra kelve Hollandiába, Svájcba vagy Németországba mentek, ahol nagy megbecsülés fogadta őket. Biztonságos körülmények közé kerültek míg néhány év múlva visszatérhettek Magyarországra. A Thököly Imre nevével fémjelzett szabadságmozgalom hatására I. Lipót ugyanis országgyűlést hívott össze 1681-ben Sopronban. Az ott elfogadott XXV. Tc. kimondta, hogy a száműzött prédikátorok és tanítók hazajöhetnek s vallásukat szabadon gyakorolhatják.

Végül álljon itt két idézet. Az egyik Ruyter Mihály kérése. Amikor magtudta, hogy a megszabadítottak között reformátusok és evangélikusok vegyesen vannak, ezt mondta nekik: „Menjetek s igyekezzetek ki-ki övéivel arra, hogy hazamenvén egyek lehessetek; ennél kedvesebb hálát sosem nyerhetnék tőletek.”

Debrecenben a Református Nagytemplom mögötti parkban található a gályarabok emlékoszlopa. A másik idézet a város nagyszülöttjétől, Szabó Magdától származik: „A gályarabok oszlopának nevelő ereje Debrecen első ajándéka, amely a meggyőződéshez való hűség parancsát írta gyermekszívembe.”

„Gasztroevangélizáció”, ahogy a mai kor fesztiválozói „fogyasztják” az evangéliumot

Mit nem adna az alföldi ember jó lecsóért? Esztárban évek óta már fesztivált is rendeznek a lecsókedvelő közönség számára, ahová kiváló szakácsunk és kuktái, az Új Remény Baptista Gyülekezet csapata idén augusztusban is kivonult.

Az augusztus végi Esztári Lecsófesztiválon 5. alkalommal veszünk részt az evangéliumot képviselve. Idén a szervezők meghívására 10 örömhírvivő testvérünk nevezett be a főzőversenyre, ahonnan a Fehér Asztal Lovagrend különdíjas kupájával tértek vissza séfünk mexikói lecsós hotdog ételkompozíciójának sikere következtében!

Mi azonban a vasárnapi bizonyságtevések egész fellegének örültünk a legjobban, hiszen Testvéreink arról számoltak be, hogy a lecsófesztivál folyamán a mellett, hogy többeket ebéddel vendégeltek meg, sok János és Lukács evangéliuma füzet, és gyülekezeti meghívó talált gazdára, a bűnbocsánat örömhíre pedig halló fülekre. Amikor testvérünket, Zoltán séfet kérdezte a TV riporter a készülő lecsókompozícióról, Isten Szelleme lehetőséget adott neki a nyílt bizonyságtételre, amikor a következő kérdés elhangzott:

… és mennyi pálinkával fog ez a finom lecsó lecsúszni?

Semennyivel. Mi éppen azért vagyunk itt, hogy bebizonyítsuk, máshogyan is lehet élni! Az élet élvezetéhet és öröméhez nincs szükség semmi másra, csak Isten kegyelmére és bocsánatára Jézus Krisztus által, amely útnak a vége a Menny!

Testvéreink lecsófőzés közben meglátogatták a szomszédos főző csapatokat, és a Szent Lélek által ihletett beszélgetésekkel, bizonyságtételekkel biztatták a kallódó, kiüresedett szíveket Isten keresésére. Az Úr még a templomtorony látogatása közben is elkészítette az alkalmas időt az örömhír számára, amikor két testvérünk a biztonsági őrökkel osztotta meg az evangéliumot.

A 2019-es Lecsófesztivál színpadán Boros Lajos volt elítélt, és régi börtönparancsnoka együtt szolgáltak történetükkel és az evangélium üzenetével a lecsófesztivál közönsége felé az Esztári Baptista Gyülekezettel. Ezeket a bizonyságtételeket hallva vasárnap, az Úr örömétől elárasztva rá kellett jönnünk, hogy az elmúlt hétvége nem volt más, mint „gasztroevangélizáció”! 🙂

Az Úré minden dicsőség!

Réges-rég a kelta időkben, Észak-Franciaország és a Brit-szigetek területén október utolsó napját a ’halál istenének’ szentelték és halottkultuszt gyakoroltak. Hitük szerint a kelta év utolsó napján (október 31-én) az istenség megengedte, hogy az elhunytak lelkei visszatérjenek otthonaikba. A boszorkányoktól és a démonoktól való félelmükben nagy tüzeket gyújtottak, és áldozatokat mutattak be, hogy azok jóindulatát megnyerjék.

A druidák, a kelták papjai a megfélemlített embereket arra kényszerítették, hogy éjfélkor adjanak nekik feláldozásra egy gyermeket. Az erre kiszemelt család ajtaja elé raktak egy kifúrt és kivilágított tököt. Ha a ház lakói nem teljesítették a kívánságot, gyilkos bosszúra számíthattak. A gyermekáldozatot óriási szalma, vagy rőzsekötegbe kötözve elevenen égették el. Szokásuk volt a keltáknak az is, hogy állatbőrökkel és állatfejekkel álcázták magukat a szellemek elijesztésére. Ajándékokat készítettek az elhunyt lelkek kiengesztelésére.

Ezek a szokások akkor is megmaradtak, amikor a rómaiak meghódították őket. Az elpusztíthatatlannak bizonyult pogány szokás átformálása, „keresztyénesítése" érdekében a római katolikus egyház (IV. Gergely pápa) 835-ben november elsejét mindenszentek ünnepének nevezte ki, majd november másodikát a halottak napjává nyilvánította. (Mindenszentek – all hallows. Az azt megelőző este pedig az „all hallows evening". Ez rövidült le az idők során a mostani, közkeletű szóra: halloween.) A Halloween október 31-én, tehát éppen a római katolikus ünnep, a mindenszentek előtt van, mintegy demonstrálva azt, mily vékony is a választóvonal a pogány hagyományok és az egyházi gyakorlatok között.

Amerikában a Halloweent ír bevándorlók honosították meg 1840 körül. Rémisztő arcokat faragtak tökökből, azokat belülről gyertyával világították ki, ezzel kívánták elriasztani a gonosz szellemeket. A jelmezbe öltözés is a Halloween egyik eleme. Az ünnep klasszikus figurái közé tartoznak a szellemek, boszorkányok, fekete macskák… A Halloween mára jelentős helyet foglal el az USA reklámiparában, de Európában is egyre népszerűbb.

Napjainkban tanúi vagyunk a régi-új pogányság elterjedésének. A mai boszorkányok és varázslók épp október 31. napját tartják a legfontosabbnak, és ez az ősi kelta ünnep előestéje. Ekkor imádkoznak a halottak kelta istenéhez, az elhunytak szellemeihez, tulajdonképpen szellemidézést folytatnak. Nem gondolhatjuk, hogy ártatlan mókáról van szó. Úgy hírlik, hogy ma is vannak olyan sátánista szekták az USA-ban, amelyek erre az „ünnepre" gyermekeket rabolnak, és azokat ördögi rítusok keretében megölik. Nem csupán hátborzongató szórakozás ez tehát, hanem az okkultizmus terjesztésének kísérlete, hogy az emberek az egy, igaz Isten helyett, a tiltott démonvilág felé forduljanak hitükkel.

A keresztényeknek mindenképpen tisztában kell lenniük a következő tényekkel: ennek a napnak a szokásai és jelképei a pogányságban és az okkultizmusban gyökereznek. A Halloween lényegében a boszorkányságnak és az okkultizmus más válfajainak egyik legnagyobb ünnepévé vált. A Halloween megünneplésében való részvétel közvetlenül is okkult tevékenységekhez vezethet, avagy ezekre nyitottá teheti az embert.

A legérdekesebb dolog, hogy Halloween egy időpontra esik a reformáció ünnepével. A reformáció napja több protestáns egyházban október 31-én tartott ünnepnap, annak emlékére, hogy 1517-ben ezen a napon függesztette ki Luther Márton a wittenbergi vártemplom ajtajára a bűnbocsátó levelek árusításával kapcsolatos 95 tételét. A protestáns világ azért ad hálát, mert az Úristen meg akarta tisztítani egyháza népét a sokféle tévelygéstől és babonától, a hamis hit sötétsége helyett világosságot adni a szívekbe. Ahogy Pál apostol megbízatásában olvasható: „… küldtelek, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek, hogy a hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek!” (Apcsel. 26:18.)

Ingo Marx írása alapján

Az egykor hagyományosan egyházi ünnepnek számító kegyeleti emléknap mára már hazánkban is pirosbetűs eseménnyé emelkedett. Sokan mennek ilyenkor a temetőkbe, sírkertekbe, hogy ha máskor nem is, de ezekben a napokban egy kicsit visszaemlékezzenek szeretteikre, elhunytaikra. A halállal és elmúlással viszont nem szeretnek az emberek szembesülni. A halottak napja arról szól, hogy valami nincs rendben ezen a világon. Van egy dolog, amely kíméletlenül és rendkívül hatékonyan érezteti hatását az emberi kapcsolatokban és a mindennapi életben. S ez a dolog a halál, amellyel eddig az emberiség nem tudott mit kezdeni. Sem a különböző ideológiák, sem a társadalmi rendszerek, sem a tudomány nem tudott eddig - és nem is fog - hatékony választ adni erre a súlyos problémára.

Számosan vélik úgy, hogy a halállal és temetéssel mindennek vége. A halottak szeretteik emlékében élnek tovább és ezt hivatott megerősíteni az évenkénti megemlékezés a még élők részéről. Ezt még az elmúlt rendszerben is ideológiai szinten tanították és sulykolták az emberekbe. Szó sem volt élő reménységről, a feltámadásba vetett hitről, semmiről, amely az Istennel valahogy kapcsolatba hozható lenne. Igyekeztek a templomok falai közé szorítani a megmaradt hitet és reménységet. De ez sem oldotta meg a problémát és nem adott választ az emberek fájdalmára és tragédiáira.

Ilyen fájdalmat és szenvedést élt át Jézus Krisztus is amikor megállt Lázár sírjánál és könnyezni kezdett. (Ján 11,35) Döbbenetes látni, hogy Megváltónk mennyire megrendült a bűn következményétől s attól, hogy milyen reakciókat is vált ki egy-egy haláleset az emberekből. Azonban itt nemcsak együttérzés történt, hanem valami több is. Jézus Krisztus isteni hatalmánál fogva feltámasztotta Lázárt azzal, hogy előszólította őt a holtak közül. Korábban jelentette ki, az egyik legfontosabb Messiási üzenetét, amely mondat a mai napig és az eljövendő korokra is érvényes.

Én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz én bennem, ha meghal is, él. (Ján 11,25)

Vagyis a halál és a sírok csendje fölött is van egy nagyobb hatalom, amely egyszer véget vet az emberiség legnagyobb ellenségének a halálnak. (1Kor 15,26) Jézus Krisztus a feltámadásával igazolta, hogy egyedül Ő az akinek hatalma van a halál és a pokol erői felett. Ő az akinek kezében a pokol és a halál kulcsai vannak. (Jel 1,18) Aki Jézus Krisztusba veti hitét annak a földi élete nem ér véget a halállal, hanem egy dicsőséges feltámadás várja. Ez a Krisztusba vetett hit segít megszabadulni a halálfélelemtől és azt követő depressziós időszaktól is amely ebben az időszakban sok ember lelkét emészti. (Zsid 2,15)

Ezért mondja Megváltónk, hogy a halál után is van élet. Nemcsak annyi az ember élete, ami a szemünk előtt lejátszódik, hanem annál több. Isten jól tudja és ismeri a bűn minden következményét. Jézus Krisztust az Ő egyszülött Fiát azért küldte el, hogy a tőle elszakadt emberiséget megváltsa, önmagával megbékítse. Ő megoldotta a bűn kérdését azáltal, hogy helyettünk és miattunk szenvedett a kereszten. Legyőzte a halált, hogy örök életünk legyen és örököstársai legyünk az eljövendő világban. A földi testünk azonban még megváltásra vár, de azzal a reménységgel, hogy egy dicsőséges testben látjuk meg azt, aki értünk adta az életét.

Végezetül egy igeverset szeretnék az olvasó szívére helyezni, bátorításul, vigasztalásul, amelyben Isten végső szándékáról olvashatunk.

És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. (Jel 21,4)

Minden évben rácsodálkozunk, hogy Isten milyen csodásan személyre tudja szabni az evangélium átadásának módját. Az üzenet ugyanaz, a forma specifikus. "Mindenkinek mindenné kell lennünk, hogy Krisztusnak megnyerjünk némelyeket." (1 Kor 9:22/b)

Kreatív, szolgáló életet élve egyszerűen nem lehet szellemben megöregedni...

Istennek hála, én is ilyen gyülekezetbe járok! Az Új Remény Baptista Gyülekezet 2019-es karácsonyi evangelizáció sorozatában minden döntésképes korosztály számára hirdethettük az Úr kedves meglátogatásának és bűnbocsánatának örömhírét.

---

Az idei sorozatunk is a Koli Mikulással kezdődött

Örömmel fogadtuk, hogy ehhez a több éves gyülekezeti szolgálatunkhoz a Debreceni Pásztorkör más gyülekezeteiből is csatlakoztak Testvérek, így idén még több egyetemistának adhattuk át Isten szeretetének üzenetét egy-egy szaloncukor és Igés kártya kíséretében.

---

Karácsonyi kreatív közösségi tér

Idősek otthona

Minden eddiginél több Új Reményes testvér látogatta meg gyülekezetünk ünnepi Istentiszteletét a debreceni Idősek Otthonában, és sok gyermek is érkezett szüleivel, ami az idősek számára mindig kitüntetett boldogságot jelent. 40 ajándék csomaggal készültünk, és a résztvevő idősek pontosan ennyien voltak. Nagy öröm volt megtapasztalni ebben is az Úr szervezését. Nagyon áldott, Isten szerető jelenlététől átitatott alkalom volt, melyen erőteljesen hangzott az evangélium. Egy 80 éves bácsi most jött el Istentiszteletünkre először. Sírt, és azt mondta ezután mindig jönni fog. Krisztus szeretete végre őt is elérte.

---

Martinka, Mindenki karácsonya

A különleges, teltházas Istentiszteleti rendezvényen helyi lakosok is lehetőséget kaptak a szereplésre. Gyerekek hangszereiken játszottak, egy házaspár énekelt, mások verseket szavaltak. Nagyszerű alkalom volt. A megbocsátásról szóló kisfilm, mint kiderült, többeket mélyen érintett a faluban, és Sándor pásztorunk üzenetében is ez volt a középpontban. Az Úr tudta mi van az emberek szívében. Meg kell tudniuk, hogy Isten gondol rájuk, és jó terve van velük.

---

Diószegi karácsony

1920. június 4-én írták alá a versailles-i Grand Trianon kastélyban a Magyarország számára kegyetlenül igazságtalan békeszerződést.

A trianoni békediktátum értelmében Magyarország területének 67 százalékát, lakosságának közel 60 százalékát veszítette el. Románia egyedül nagyobb területhez jutott, mint amekkora Magyarországnak megmaradt. Gabonatermő területeink jelentős része, erdeink 92 százaléka, vasúthálózatunk kétharmada a szomszédos országokhoz került.

Száz éve Trianon minden magyarnak fájt, politikai oldaltól, vallástól, származástól függetlenül. A békeszerződés aláírásának napja nemzeti gyásznap volt, amelyről így írt a korabeli tudósító: „A budapesti templomokban ma délelőtt megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat és a borongós őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették… Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, , a vértanúk városát, Aradot, és a többit mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tettek véreink közül sok millió hű és becsületes embert… A város és az ország némán, méltóságteljesen, de komor daccal tüntetett az erőszakos béke ellen.”

A trianoni békediktátum egy eleve elhibázott békerendszer volt, amely saját ideológiájának sem felelt meg. Magyarországra nézve sem az önrendelkezést, sem a népakaratot nem tartotta be, hanem egy kicsinyes politikai bosszú részeként, igazságtalan módon szétszabdalta a történelmi Magyarországot.

Június 4-e azonban nemcsak az országot megcsonkító békére emlékeztet, hanem egyben a nemzeti összetartozás napja is, amely arra indít, hogy a jövő felé is nézzünk, reménységgel. A századik évforduló kapcsán interjú készült Jelenits István piarista szerzetessel, aki a következőket mondta: „Nézzünk sebeinkre, de ne a fájdalmunkra emlékezzünk.” Majd hozzátette: „Ha keresztények volnánk, ha szívből megtérnénk, az segítene leginkább.”

A trianoni békeszerződés hatása érzékenyen érintette baptista közösségünket is. Hazánkban a baptisták száma az 1870-es évektől növekedett jelentősen és az első világháború végére elérte a 24 000 főt. Trianon után, 1920-ban 7781 gyülekezeti tag maradt a megcsonkított országban, vagyis kevesebb, mint a tagok egyharmada. Isten azonban a rosszból is tud jót kihozni. A magyarországi baptisták ugyanis akkor már 27 éve kétfelé szakadt állapotban voltak. A Trianonnal járó megrázkódtatások és veszteségek által azt munkálta ki Isten, hogy a csonka országban megmaradt baptisták őszinte szeretettel egységre jutottak.

A következőket olvashatjuk erről a Békehírnök 1920. szeptember 15-i számában: „Budapesten szeptember 1-3 napjain megtartott országos konferenciánk igen áldásosan folyt le. Testvéri indulat, egyetértés és szeretet nyilvánult meg a tárgyaláson úgy, hogy bár eszmecsere bőven volt, de vita igen kevés kérdésnél merült fel, s ez is mind megnyugvással végződött. Eddig Magyarországon a baptisták két árnyalatban képeztek külön szövetségeket, ez most teljesen megszűnt, és az ország baptistái egy szövetségben egyesültek.” Az így létrejött Magyarországi Baptista Gyülekezetek Szövetsége (MBGYSZ) elnökének Udvarnoki Andrást választották, aki egyben a Baptista Teológiai Szeminárium igazgatója is volt.

Isten jelentős növekedést adott a két világháború között a baptista missziónak országunkban. Előkészítette ezt az emberek háborús veszteséget elszenvedő lelki állapota, a Trianon okozta sokkhatás, és az is, hogy a Mindenható olyan személyeket hívott el a szolgálatra, akik jó és alkalmas szolgáknak bizonyultak az evangélium hirdetésére. Húsz év alatt 14 329 lett a baptisták száma a maradék Magyarországon, vagyis csaknem kétszeres volt a növekedés, és mintegy 600 helyen tartottak rendszeres összejöveteleket.

Az Örökkévaló Istené a dicsőség mindezért!