"...egy szűrővizsgálaton megállapították, hogy gyermekünk nagy valószínűséggel Down-kóros lesz."

Mikor eldőlt a szívünkben, hogy gyermeket vállalunk, nem gondoltuk, milyen harcoknak nézünk elébe. Örömmel vártuk a pillanatot, mikor megtudhatjuk, hogy babánk fogant, s ez 2012 őszén Isten kegyelméből be is következett. Pár hét elteltével viszont egy vérzést követően a Klinika ügyeletén kötöttünk ki, ahol az orvos azt mondta, ötven-ötven százalék, hogy életben marad-e a baba vagy sem. Sokat imádkoztunk, és pár hét alatt végül minden rendbe jött. A vérzés viszont később újra megismétlődött. Miközben az újabb vizsgálatra vártunk, elővettem a Bibliámat, és Isten arra indított, hogy olvassam el a Lukács 31:1-et. Ez állt ott: "A kisgyermek pedig növekedett." Utána, a vizsgálaton mért adatok szerint gyermekünk nem nőtt annyit, amennyit kellett volna. Persze erre annyira megijedtem, hogy a néhány perccel azelőtt olvasott igét mintha kitörölték volna az agyamból, teljesen megfeledkeztem róla, és nagyon féltem. Pár nap múlva aztán eszembe jutott, mit mondott Isten, és rá kellett állnom hittel, hogy ha Isten azt mondta, hogy növekedett a gyermekünk akkor ez így van akkor is, ha a műszerek mást mutatnak. A férjem is meg volt győződve erről, hiszen még fogantatása előtt megkaptuk Istentől a nevét is (Rebeka), illetve az elhívását is: Isten azt mondta, ez a gyermek hirdetni fogja az embereknek az evangéliumot.

Ezek az ígéretek tartották bennünk a lelket akkor is, amikor egy szűrővizsgálaton megállapították, hogy gyermekünk nagy valószínűséggel Down-kóros. Emiatt az orvosok egy következő vizsgálatot javasoltak, amelyből biztosan megállapítható lett volna, hogy valóban beteg-e a gyermek vagy sem. Ennek a vizsgálatnak viszont egy százalék vetélési esélye volt, így sok ima után világossá vált számunkra, hogy nem szabad elvégeztetnünk. Megértettük, hogy a sátán meg akarja ölni a gyermekünket, és ezzel esélyt adnánk neki rá. Azt is eldöntöttük, hogy ha beteg lesz, akkor is megtartjuk. Nem állítom, hogy nem féltem, s azt sem, hogy könnyű volt elfogadni azt az eshetőséget, hogy Down-szindrómás gyermekünk lesz. Így tehát a terhesség további öt hónapja számomra sok lelki teherrel járt, de tudtam és érzetem, hogy Isten végig mellettünk áll. Férjem számára pedig egyszer egy igevers olvasása után világossá vált, hogy rendszeresen böjtölnünk kell a gyermekünk életbenmaradásáért, s terhességem végéig ezt meg is tettük. Tudtuk, hogy Istennek olyan tervei vannak vele, ami a sátánnak nem tetszik, s ezért el akarja venni az életét. Közben többször is a Biblia következő mondatát hozta elém az Úr: "Vajon mi lesz ebből a gyermekből?" (Lukács 1,66)

Mikor eljött a szülés ideje, öt óra vajúdás után kislányunk szívhangja váratlanul nagyon lelassult. Gyorsan betoltak a műtőbe, hogy császármetszést végezzen az orvos. Később kiderült, hogy a köldökzsinór háromszor is köré volt tekeredve. Ezen már meg sem lepődtem, a sátán még az utolsó pillanatban is ártani akart neki.

Miután kiemelték a gyermekünket, kérdeztem a műtősöket, hogy egészséges-e. Ekkor már biztos voltam benne, hogy ha azt is fogják mondani, hogy nem, tiszta szívemből a következő lesz a válaszom: "Nem baj". És tudtam, világosan éreztem, hogy nagyon fogom szeretni. A válasz viszont egy egyértelmű igen volt, s az orvosok arcán széles mosoly.

2013. május 17-én tehát megszületett Rebeka, akiben rengeteg örömünk van, csodáljuk Isten megmentő munkáját, kíváncsian várjuk, hogyan fogja betölteni elhívását, s hogy "vajon mi lesz ebből a gyermekből". Azóta egy második gyermekkel, Anabellel is megajándékozott bennünket az ÚR. Hálát adunk az ÚRnak az Ő kegyelméért és a testvérek imatámogatásáért is.