Megtérésem olyan volt, mint a hirtelen lezúduló nyári zápor (a hirtelenségét tekintvén, nem a hatását, mert az számomra a mai napon is érezhető valóság). Egyszerűen nem tudtam tovább menni azon a 2006. nyárvégi délutánon, mert valami, Valaki magához vonzott.
Lakóvárosom, Hajdúsámson utcáján zenés evangelizációt tartottak. Ezt persze akkor még nem tudtam, csak annyit láttam, hogy zenélni készülnek az általános iskola előtt, az utcán. Kíváncsi lettem, hogy mi fog történni. Annyira, hogy édesanyámnak azt mondottam, hogy majd később megyek haza. Ugyanis nem sokkal előbb szálltunk le a buszról, Debrecenből utaztunk haza.
Láttam a zenészeket, ahogy énekeltek és játszottak. Ehhez foghatót még soha nem láttam, egyetlen rock hangversenyen sem. Valami volt a szemükben, valami csodálatos: öröm és békesség, amely belőlem hiányzott. Nekem a zene volt a mindenem, azzal meg lehetett fogni. Isten tudta ezt! A zenén keresztül szólt hozzám, hozzám, aki éppen egy elrontott kapcsolat végén vergődött, tele sebekkel, fájdalommal, keserűséggel. Csupa olyan dologgal, amely megfertőzi az ember szívét, és nem hagy helyet másnak.
Ebbe a szívbe hívtam be az Úr Jézust, hogy adjon nekem életet, egy teljesen újat. Hangosan elmondtam a pásztort követvén azt az imát, amelyben kérem Krisztust, hogy költözzék be az én szívembe, vegye át az életemet, és formáljon át. Megértettem, hogy egyedül Isten képes ilyen mértékű változásra, saját erőmből nem tudok kitörni a bűn börtönéből. Egészen az evangelizáció végéig ott maradtam, annyira megérintett az Úr szeretete.
Hálás vagyok, hogy az Úr kegyelme ily hatalmas, hogy aki segítségül hívja az Ő nevét, azt Ő megtartja. Dicsőség az Úrnak!
