A családom sajnos a mai napig sem hívő. Gyermekként jártam fél évig hittanra, mivel nevelőapám jóban volt a lelkésszel. Ez aztán az egyik kommunista tanár ellenkezése miatt elmaradt. Viszont nagyon jó emlékeim voltak erről, így mikor jó pár évvel később - már a rendszerváltás után - lehetőségem nyílt rá, ismét járni kezdtem, ekkor már szabad akaratomból.
Pár év múlva, 16 évesen konfirmáltam is. Ez alatt az idő alatt egyszer sem hallottam tisztán és egyszerűen az evangéliumot, vagy hogy meg kellene térnem. Bár ez elvileg benne volt a tanult hitvallásokban és néhány prédikációban, nem volt túl világos számomra, mindenesetre nem tudtam róla. Ezek alatt az évek alatt is valami meghatározhatatlan mély vágyakozás volt bennem Isten iránt. Nem igazán tudtam mire is vágyom annyira, de ott volt. Pontosan ezért rendszeresen jártam a templomba, nem csak az istentiszteletekre, hanem még a bibliaórákra is, ahol jelentősen csökkentettem az átlagéletkort.
Középiskola harmadik osztályában történt, hogy az általam is látogatott történelmi egyházba járó osztálytársnőm meghívott csendes napra, amire a szomszéd faluban lévő gyülekezetből indult egy kis csoport. Velük tartottam Pestre. Mindaz, ami ott történt alapvetően megváltoztatott. Ezek az emberek hívők voltak. Először hallottam olyat, hogy valaki hangosan a saját szavaival imádkozik, pedig nem is lelkész. Az egész alkalom légköre megfogott. Szomjas voltam az Isten igéjére, ők pedig látták ezt. Hazafelé is imádkoztak, olvasták és magyarázták a Bibliát. Emlékszem azért imádkoztam magamban, hogy minél később érjünk haza. Isten meghallgatott, a hóesés miatt leszakadt a felsővezeték és a vonat 4 órát késett. Ott ültünk a lassan kihűlő vonat fülkéjében és énekeltünk, igét olvastunk, a többiek meg imádkoztak. Nem tudtam többé elszakadni ettől az élménytől. Vágytam rá, hogy én is olyan lehessek, mint ők. Imádkoztam Istenhez, hogy ne múljon el soha ez az érzés. Az Úr pedig meghallgatott, hiszen Ő nem szokta elküldeni azokat, akik vágynak utána.
Elkezdtem járni hetente egyszer ebbe a kis közösségbe, a szomszéd faluba. Nem sok idő múlva valaki kezembe adott egy traktátust, amiben végre világosan le volt írva, hogy bűnösök vagyunk, elszakadva Istentől, de Jézus meghalt értünk, és aki Istennel közösségbe akar kerülni, annak a szívébe kell hívnia Jézust. A füzet végén ott volt az ima is. Ekkor olvastam először tisztán az evangéliumot. Megértettem, hogy bűnös vagyok és szükségem van Jézusra. Ott helyben elmondtam az imát. Sajnos bizonyos okok miatt senki nem közölte velem, hogy tulajdonképpen megtértem, így ezt még jópárszor elimádkoztam az elkövetkezendő fél évben :-) . Tudtam, hogy bűnös vagyok és nagyon nem akartam elkárhozni. Szóval ezek miatt előttem is nehezen tisztázódott le, mikor is tértem meg igazából.
A végére csak annyit, hogy nagyon hálás vagyok Istennek, hogy találkozhattam vele és nem küldött el. Betöltötte azt a mély vágyakozást a szívemben, ami ott volt utána. Soha nem bántam meg, hogy őt választottam. Nem tudnék, és nem is akarok Isten nélkül élni. Azóta 14 év telt el. Isten elvezetett arra is, hogy be kell merítkeznem. Nem csak nagyszerű férjjel és tündéri kislánnyal ajándékozott meg, hanem csodálatos gyülekezettel is. Ez utóbbiért külön is hálás vagyok.
