Megtérésemig vezető utam elég göröngyös volt. Istent gyermekkoromtól fogva kerestem, és hittem is benne, de csak évekkel később találkozhattam vele „személyesen”, és fogadtam be fiát, Jézus Krisztust, mint szerető megváltómat.
Isten, látva útkeresésemet, előre elkészítette nekem az utat, hogy megtaláljam őt. Így utólag visszatekintve nagyszerű látni azt, hogy ő mindig, minden élethelyzetemben és döntésemben ott volt mellettem, és vigyázott rám.
Vallásos iskolába jártam Kecskeméten, bár a hat év alatt sajnos soha nem hallottam a megtérés lehetőségéről. A hitem nagyon ingatag volt, sokat szenvedtem attól, hogy nem volt biztos pontja az életemnek. Istent legtöbbször egy távoli, nagy Istennek képzeltem el, akinek mindenre van ideje, csak arra nem, hogy az emberekkel egyénenként törődjön. Nagyon sokszor éreztem magam magányosnak gimnáziumi éveim alatt, ami odáig fajult, hogy az utolsó két évben alig beszélgettem valakivel az osztályomban, amikor tudtam, menekültem az emberek elől. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha egy összetartó, egymást segítő emberekből álló közösség része lehetek. Ezt az érzést fokozta bennem, hogy problémáimmal legtöbbször otthon is bezárt ajtókra találtam. Ebből a magányból az egyetlen kiutat azok a bulik jelentették, ahová volt osztálytársaimmal, más ismerőseimmel mentem nyaranta, és később már év közben is.
Az első nagy fordulatot az életembe egy sikertelen felvételi hozta 2005 nyarán. Úgy éreztem, minden összedőlt körülöttem, mikor kiderült, hogy amiben olyan biztos voltam, nem sikerült: nem vettek fel az orvosi egyetemre. Akkor már olyan fullasztóan éreztem magam otthon, hogy belegondolni sem bírtam, mi lesz velem, ha még egy évet otthon maradok. Szüleim, látva depressziómat, beleegyeztek, hogy elkezdjem a Természettudományi Kart Szegeden, amelynek biológia – kémia tanári szakára felvételt nyertem, bár tudtam, hogy fél évnél tovább nem akarok ott tanulni. Isten ajándéka volt ez a fél év számomra. Kiszakadva az otthoni környezetből, tanulni az önállóságot, nagy kalandot jelentett, és azok az emberek, akiket akkor megismertem, fölvillantottak egy reményt, hogy én is lehetek valaki, értékes ember, akivel érdemes beszélgetni, barátkozni. Minden és mindenki nagyon új volt. Elkezdtem más szemszögből látni, vizsgálni a világot.
Ősz elején egy rövid kapcsolat utáni szakítás által éreztem meg először igazán Isten féltő szeretetét. A hiány, a fájdalom mélysége döbbentett rá arra, hogy ez a világ sokkal több annál, aminek látszik, hogy biztosan lennie kell egy irányító személynek, aki mindent „bölcsen igazgat”. Ekkor már rendszeresen imádkoztam, főként kötött imádságokat, de néha a saját szavaimmal is. A kollégiumban, ahol laktam, megismertem egy hívő fiút, akivel egyre többet beszélgettünk Istenről. Reményt gyújtottak bennem azok a dolgok, amiket a családjáról mesélt, és a szeretet, amelyben a szülei éltek.
Egy novemberi este magamban kiáltottam Istenhez, hogy segítsen. Nem láttam kiutat a gödörből, amiben voltam, nem tudtam, merre folytassam tovább az életemet. Akkoriban nagyon vonzott a költészet, és az a sokszor önpusztító út is, ahogy a költők élnek. Aznap este összefutottam szaktársammal, Danival, aki mondott néhány igét az ő életéből, amik nagyon mélyen érintettek. Másnap elhívott Imaházba. Furcsa volt nekem maga ez a szó is, nem igazán tudtam elképzelni, milyen hely lehet. Ifi elején fölállították az újakat, és húzattak velünk egy-egy kártyát. Akkor, ott megérintett Isten szeretete, és az, amit nekem mondott a kártyán lévő ige által: „Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz…” (Jeremiás 30, 3) Akkor értettem meg, hogy ő mindig szeretett engem, és látta minden keresésemet, tévelygésemet, és vágyakozásomat utána.
Szívem keménységét az ezt követő énekek törték össze teljesen, fantasztikus volt számomra, hogy Istent nem csak több száz éves zsoltárokkal lehetett dicsőíteni. Az alkalom után félrehívott egy ember, aki azóta a bibliakör vezetőm lett, és aki által aznap este átadhattam az életemet Jézus Krisztusnak.
Az ezt követő hónapok nem voltak egyszerűek. Januárban abbahagytam az egyetemet, és hazaköltöztem Kecskemétre. Otthon a szüleim és egész családom heves ellenállásába ütköztem, azt hitték, szektás vagyok, eltiltottak minden vallási összejöveteltől, így csak ritkán tudtam lejárni Szegedre az ifjúsági alkalmakra. Isten ez alatt az idő alatt is mindvégig velem volt, és növelte a hitemet az Ige tanulmányozása és keresztény barátaim imái által. A sikeres felvételit követően 2006 szeptemberében visszakerültem Szegedre, ahol azóta is a Sipos Márk által vezetett újszegedi bibliakör tagja vagyok.
Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy három évvel ezelőtt megváltoztatta az életemet, s hogy azóta sokszor bebizonyította számomra, hogy az ő hűsége tényleg nem múlik el. Ő az, akinek lelki stabilitásomat köszönhetem, és aki azóta szilárd, sőt egyre szilárdabb kősziklája lett az életemnek.
