„Rendkívül boldogok voltunk, de ekkor még nem sejtettük azt, hogy a hitünk meg lesz próbálva.”
Második terhességem történetét szeretném veletek megosztani. Férjemmel mindig azt terveztük, hogy két gyermekünk lesz. Kislányunk, amikor négy éves elmúlt, mint Istenben hívő emberek, imádságban kértük az Urat, hogy áldjon meg minket egy második gyermekkel. Nem sok idő múlva kiderült, hogy babát várok. Rendkívül boldogok voltunk, de ekkor még nem sejtettük azt, hogy a hitünk meg lesz próbálva. Örömünket, hamar beárnyékolták a következő események.
7. hét. „...bármelyik pillanatban elveszíthetjük a babát.”
A várandósságom hetedik hetében váratlanul erősen vérezni kezdtem. Tudtam, hogy nagy a baj. Lelkem mélyén azonnal Jézushoz kiáltottam, majd felhívtam az orvosomat, aki ágynyugalmat javasolt, és azt, hogy reggel keressem fel a rendelőjében. A környezetemben mindenki vetélésre gondolt. A férjemmel egész éjszaka imádkoztunk, és kétségbeesve kerestük az Úr akaratát. Reggel indultunk volna az orvoshoz, de én a nagy vérveszteség miatt csak a fürdőszobáig jutottam el, ahol elájultam. A férjem nagyon megijedt, azonnal mentőt hívott. A kórházban hála Istennek, megállapították, hogy a magzat életben van, de egy hematoma /bevérzés/ veszi körül, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag bármelyik pillanatban elveszíthetjük a babát. Három napig voltam kórházban, és ezalatt szinte szüntelen imádkozásban kiáltottunk az Úrhoz segítségért, hívő testvérekkel együtt. Harmadik napon hazaengedtek, de már úgy, mint veszélyeztetett terhes. Munkámmal kénytelen voltam teljesen leállni, az időm nagy részét pihenéssel kellett töltenem.
15. hét. Ciszták a baba fejében
A hematoma terhességem tizenötödik hetére szinte teljesen felszívódott, viszont ezzel egy időben a magzat fejében több kisméretű ciszta jelent meg. Biztattak minket, hogy ezek is általában felszívódnak, de mégis aggodalomra adott okot. Az elkövetkező időszakot is szinte folyamatosan csak az imádkozás az ige olvasása töltötte ki, bízva az Úr kegyelmében! Tizennyolc hetesen újabb ultrahang vizsgálat következett, ahol nagy örömünkre közölték, hogy a fejben lévő ciszták is felszívódtak.
18. hét. „..kétségek nélkül elfogadtuk azt, hogy ha egy beteg babát akar ránk bízni, hát legyen.”
Néhány nap múlva a védőnőnk jelezte, hogy megérkezett az AFP /dawn szindróma szűrés/ vérvétel eredményem, ami pozitív lett! Genetikai vizsgálatra küldtek minket, ahol közölték velünk, hogy nagy valószínűséggel beteg babánk lesz. Első körön összeomlottunk, majd ismét Jézus kezébe helyeztük a baba életét. Nem értettük, hogy miért történik ez velünk, de mégis Isten szuverenitását tartva szem előtt kétségek nélkül elfogadtuk azt, hogy ha egy beteg babát akar ránk bízni, hát legyen. Lehetőség lett volna hasfalon keresztüli magzatvíz vizsgálatra, /ami 100%-os eredményt ad/ de szövődményeként vetélés léphet fel! Ezt mi elutasítottuk, hiszen semmi képen nem vetettük volna el a babát. Döntésünk miatt gúnyosan, enyhén megvetéssel néztek ránk, majd írásban nyilatkoznunk kellett, hogy betegen is vállaljuk a babát. Számunkra ez nem volt kérdés.
20. hét. „...a szülés idő előtti megindulása a baba fejlődésének ebben a szakaszában végzetes lett volna.”
Teltek a napok, s mivel a terhesség látszólag rendben haladt előrefelé, kezdtünk megnyugodni. Lelki békénk egyetlen forrása az Istenbe vetett hitünk volt, mely eddigi megpróbáltatásaink alatt rendkívüli módon erősödött Azt gondoltuk, hogy az elkövetkező időszakban már minden rendben lesz, de eseménytelen napjaink a terhességem huszadik hetéig tartottak. Egy délután nagyon erős fájdalmat, görcsölést éreztem a hasamban, majd vérezni kezdtem. Autóba ültünk, az ügyeletre mentünk. Az orvos megállapította, hogy a méhszáj megnyílt, ami vissza záródni nem tud, viszont tovább nyílhat, ami a szülés idő előtti megindulását jelentheti. A baba fejlődésének ebben a szakaszában ez végzetes lett volna. Az orvos közölte, hogy napi huszonnégy órából huszonhármat feküdnöm kell, és ezt vegyem a lehető legkomolyabban! A kórházból hazaérve fogtuk igazán fel, hogy milyen hatalmas változtatásokat igényel ez a megszokott családi életünkben. Az elkövetkező napokban kislányom nem igazán értette, hogy miért nem tudok vele úgy foglalkozni, mint korábban. Helyzetünk ekkorra már kilátástalanná vált, de mégis békességet éreztünk a lelkünkben.
Férjemmel úgy kiáltottunk Jézushoz, mint még soha azelőtt. Isten szavában a Bibliában leírt ígéreteit tartva szem előtt imádkoztunk könyörögtünk, tudva azt, hogy Istennek minden lehetséges.
Napjaim, az Ige olvasásával, imádkozással teltek. Nagyon bátorító volt, és mindig is az lesz, a Zsidókhoz írt levél 5:7-ből, ahogy Jézus hangos kiáltással, könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból. Bár a két esemény jelentőségének súlya között hatalmas a különbség, a Szentlélek mégis arra bátorított bennünket, hogy hitünk szerint könyörögjünk, esedezzünk kegyelemért.
21. hét. „...Ismét az ügyeletre indultunk. Már nem imádkoztunk hangosan, csak szívünk mélyén sóhajtoztunk, mindent feladva vártuk, hogy az Úr cselekedjen.”
Minden emberi erőlködésünket, és saját elképzelésünket letéve járultunk az Úr elé egyértelműen a lehetetlent kérve tőle, hogy záródjon össze a méhszájam. Ezt követően a helyzet még rosszabbra fordult, az egész napos fekvés mellé, több órás hasgörcsölés társult. Már egy hete feküdtem, amikor nagyon rosszul lettem. Ismét az ügyeletre indultunk. Szótlanul ültünk az autóban, már nem imádkoztunk hangosan, csak szívünk mélyén sóhajtoztunk, mindent feladva vártuk, hogy az Úr cselekedjen. Megérkeztünk az ügyeletre, de a rendelőbe nem szólítottak be. Férjem már ekkor érthető módon elveszítette a kontrollt és erőteljesen bekopogott az ajtón, de nem jött ki senki! Ismét kopogtatni akart, amikor történt valami, a fájdalmam hirtelen megszűnt! Mondtam a páromnak, hogy hagyja az ajtót, jól vagyok, menjünk haza. Hazamentünk, de nem beszélgettünk az ügyeleten történtekről, annak részleteiről, tudtuk, hogy valami megváltozott. Másnap reggelre volt időpontom a nőgyógyászatra, ahhoz az orvoshoz, aki korábban megállapította a méhszáj megnyílását.
Azon a reggelen, érdekes módon jókedvűen, a saját nevetésemre ébredtem. Elmentünk az orvoshoz, ahol az elvégzett vizsgálatok után, dicsőség az Úrnak, megállapították, hogy a méhszáj bezáródott!
40. hét. Az Úr kegyelméből, terhességem negyvenegyedik hetében, természetes úton megszületett csodaszép és teljesen egészséges kisfiunk!
Leírhatatlan volt bennünk az örömnek, szeretetnek az a mélysége, amit Isten ajándékaként átélhettünk. Soha el nem múló hála van a szívünkben. Az Úr kegyelméből, terhességem negyvenegyedik hetében, természetes úton megszületett csodaszép és teljesen egészséges kisfiunk! Visszagondolva a mögöttünk lévő eseményekre, egyértelművé vált, hogy Isten ismerete nélkül lelkileg és testileg sem lehetett volna ezt kibírni, és a gyermek sem maradhatott volna életben. Hálásak vagyunk testvéreinknek is, akik imádkoztak böjtöltek értünk.
Ez volt életünk legnehezebb, de mégis az egyik legboldogabb időszaka. Az Istenről alkotott képünk rendkívüli módon megváltozott. Mi is formálódtunk, hitben, reménységben, kitartásban szeretetben növekedtünk. Jó az Úr!
Szincsák család
