Gályarabok

125 évvel ezelőtt, 1895. szeptember 21-én avatták fel Debrecenben a Nagytemplom mögötti téren a gályarabok emlékművét. A reformáció ünnepén minden évben koszorút helyeznek el a megemlékezés jegyében a református, az evangélikus és a baptista egyház képviselői. Az itt következő írással emlékezünk meg a gályarabok példamutató hűségéről és hősiességéről.

„Az én legfényesebb diadalom”

„Sok győzelmet vívtam életemben minden rendű ellenségeim felett, de ez az én legfényesebb diadalom, amellyel Krisztusnak ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhek alól kiszabadítottam.” Ezek a szavak 1676. február 12-én (egy nappal a gályarabok kiszabadulása után) hangzottak el Michiel Adriaanszoon de Ruyter (vagy ahogy a magyar prédikátorok nevezték, Ruyter Mihály) admirális ajkáról, aki szívügyének tekintette a gályára hurcolt lelkészek kiszabadítását. Az admirális két hónappal később az egyik tengeri csatában halálos sebet kapott. Hazájában ma is úgy emlékeznek rá, mint a holland haditengerészet történetének legkiemelkedőbb fővezérére.

Tekintsünk most vissza a XVII. századi történésekre. Római katolikus vallású főurak és főpapok összeesküvésének leleplezését használta fel a Habsburg-kormányzat arra, I. Lipót uralkodása idején, hogy a Magyarország belső önkormányzatát biztosító törvények felfüggesztésével 1671-ben önkényuralmat vezessen be. Zrínyi Péter, Nádasdy Ferenc, és Frangepán Ferenc kivégeztetése után a magyarországi katolikus klérus, élén Szelepcsényi György esztergomi érsekkel, úgy gondolta a maga és a katolikus arisztokrácia feje fölül a bécsi bosszút elhárítani, hogy az összeesküvés felelősségét egyetemlegesen a magyar protestantizmusra fogta, azzal vádolva az evangélikus és református lelkészeket, hogy ők szították a katolikus király elleni lázadást. Így nem csak magukat menthették, hanem szabad kezet kaphattak az akkor még protestáns többségű ország erőszakos katolizálására, ami a Habsburg uralkodó érdeke is volt. (Szelepcsényi György négy év alatt 63 ezer protestánst kényszerített vissza a római egyházba.) Pozsonyban rendkívüli törvényszék alakult Szelepcsényi érsek elnöklete alatt, amely 1673 őszén beidézett 33 lelkészt és tanítót a Felvidékről és a bányavárosokból. Közülük 32 evangélikus volt, 1 pedig református. Az ellenük felhozott vád: felségsértés, hazaárulás, a római katolikus vallás megsértése. Védekezésüket és ártatlanságuk hangoztatását figyelembe se vették. Kínzással és halálbüntetéssel fenyegették őket, majd azt követelték, adjanak írásos kötelezvényt (reverzálist), hogy római katolikussá lesznek, vagy lemondanak hivatalukról, vagy vállalják az önkéntes száműzetést. A tárgyalás végére a megjelentek közül egy áttért, a többi vagy lemondott állásáról vagy külföldre távozott. 1674. március 5-re mintegy 700 magyarországi protestáns lelkészt és tanítót idéztek Pozsonyba a vésztörvényszék elé. A hódoltságból a török hatóságok nem engedték el őket, a Tiszántúlról nem mentek el, így csak a Dunántúlról és Észak- Magyarországról jelentek meg közel 400-an.

A vád ugyanaz volt, mint az előző évben társaik ellen. Anélkül, hogy egyenként konkrét vádat emeltek volna ellenük, egyetemlegesen lázadónak nyilvánították és halálra ítélték őket, többet közülük már akkor börtönbe zártak. Majd felajánlották a három választási lehetőséget számukra is. Százan az idézésre megjelentek közül megszöktek, a többiek vonakodtak bármelyiket is aláírni a három feltétel közül, mert ez a bűnösség beismerését jelentette volna. A halálos ítéletek, a súlyos bilincsek azonban sokakat megrendítettek, s több mint kétszázan aláírták a kötelezvényt. Néhányan áttértek, a többiek lemondtak egyházi szolgálatukról vagy a száműzetést választották. 89-en megtagadták az aláírást, tudva azt, hogy az aláírással, de még szökésükkel is nem csak a magyar protestantizmus egészének törvényen kívül helyezését, a vallásszabadság elvesztését, hanem a vallásszabadsággal együtt a magyar állami önállóságot biztosító törvények felfüggesztését is elismernék. „Lehetetlen, hogy mi egynéhányan eladnók vallásunknak és országunknak szabadságát, melyet a mi eleink sok vérük hullásával kerestek, s elviselhetetlen iga alá vessük mind egyházunkat, mind hazánkat.” - jelentette ki a törvényszék előtt a többiek nevében is Séllyei István dunántúli református püspök.

Az ellenállókat az ország hat különböző helyén várfogságra vetették, s embertelen dolgoztatással, veréssel, éheztetéssel próbálták őket megtörni. Közülük 41-et elindítottak Nápoly felé, hogy a gályákon evezőhúzó rabok legyenek. Néhányan útközben belehaltok a szenvedésekbe, mások megbetegedtek, vagy megszöktek. A gályákon végül 30-at láncoltak le 1675 májusában. A Földközi-tengeren abban az időben a nagy hadihajókat, a gályákat az evezőhöz láncolt török hadifoglyok és halálra ítélt bűnözők hajtották; és magyar protestáns lelkészek, tanítók. Ők azért, mert másként tisztelték Istent.

A gályarabok élete elképzelhetetlenül nyomorúságos volt. A kikötőbe megérkező rabokat először is bevezették „a rabok lajstromába”, amelyet méltán hívtak a „halál lajstromának” is. Azután egyenként tüzes vassal bélyegezték meg őket, s hogy ne jajgathassanak az evezés közben, a rabok száját felpeckelték, akik emiatt szinte elszoktak a beszédtől. Aki kidőlt a sorból, arról leverték a bilincset, és a tengerbe dobták a holttestét.

A magyarországi események tiltakozásra indították a protestáns országokat. Holland, svéd, angol hivatalos közbelépés történt a bécsi udvarnál a gályarab lelkészek szabadonbocsátása érdekében, elsősorban Geerard Hamel Bruyninx bécsi holland követ ténykedésével. De a hivatalos diplomácia tekervényes útjain nehezen mozdultak előre a dolgok, s az életveszélyben forgó lelkészek megsegítésére, megmentésére magánemberek kezdeményezésére is szükség volt. Nápolyban, Velencében élő, vallásukat a pápai és spanyol inkvizíció üldözései miatt titkon gyakorló protestáns kereskedők, orvosok vették fel a gályarab lelkészek, tanítók ügyét s nemcsak nemzetközi gyűjtést indítottak kiváltásukra, hanem saját pénzükön igyekeztek addig is segíteni rajtuk, amíg a protestáns hatalmak megmozdulnak. Ilyen segítő volt a Weltz testvérpár Nápolyban, egy Zaffius Miklós nevű orvos Velencében; Leusden utrechti és Heidegger zürichi professzor pedig a szabadítást Európa-szerte leveleikkel szervezték.

Végre a nagypolitikában is bekövetkezett a kedvező fordulat. A spanyol és osztrák Habsburgoknak szükségük volt a franciák ellen Hollandia segítségére. A segítség feltétele a gályarab lelkészek szabadon bocsátása volt, s a nápolyi spanyol alkirálynak engednie kellett. Időközben Hamel Bruyninx nagykövet bebizonyította, hogy az elítéltek nem lázadásuk, hanem vallásuk miatt szenvednek és diplomáciai lépések megtételére bírta kormányát. A holland országgyűlés 1675. november 11-én utasította De Ruyter tengernagyot arra, hogy a gályarabok érdekében tegyen meg mindent. Ő tehát nem egyéni akcióra vállalkozott, de szíve szerint valónak tekintette feladatát. Ruyter Mihályról elmondhatjuk, hogy kiváló hadvezér volt, sok nagy tengeri győzelmet aratott Hollandia védelmében. Jellemző rá, hogy soha nem állította magát középpontba, szerényen viselkedett és élt, igazságosnak és emberszeretőnek bizonyult, aki még hadifoglyaival is emberségesen bánt.

Hithű és mélyen vallásos ember volt, aki rendszeresen olvasta a Bibliát és részt vett az istentiszteleteken. Hitvallásosan református kegyessége nem tette türelmetlenné. Fájlalta a keresztyének felekezetekre tagolódását, közöttük békét kívánt. De Ruyter a Földközi tengerről már 1675. decemberében felszólította a szicíliai spanyol alkirályt, hogy eszközölje ki a nápolyi alkirálynál a gályarabok szabadon bocsátását. De Ruyter altengernagya 1675. december 12-én néhány hajóval Nápolyba érkezett, s ígéretet kapott az elítéltek elengedésre nézve. A rabok erről külföldi pártfogóiktól értesültek, de reményeik szétfoszlottak, mert az altengernagynak a főerőhöz kellett csatlakoznia. Hamarosan azonban kedvező fordulat történt.

A gályarab Otrokocsi Fóris Ferenc a következőket írta erről: „De bármenynyire csikorogtak is a pokol kapui és bármennyire szőtték alattomos terveiket, semmiképpen sem sikerült nekik megváltoztatni Istennek a mi szabadulásunkra kiszabott idejét. Mihelyst ugyanis Ruyter Mihály úr, e mi Mózesünk az isteni gondviselés folytán... megváltoztatván útitervét, egész hajóhadának orrát Nápoly felé irányította, szabadulásunknak jótékony szellője ismét feltámadt. ”

1676. február 11-én délelőtt érkezett a tengernagy Nápolyba. Hajóján fényes kísérettel felkereste őt az alkirály, s hízelgően gratulált január 8-i győzelméhez, majd ékes szavakkal fejtegette, milyen nagy hálával tartozik neki Spanyolország. De Ruyter a rabok felől érdeklődött, s mikor megtudta, hogy még mindig a gályákon vannak, így szólt: „Hogyan örülhetnék a megtiszteltetésnek, mely itt osztályrészemül jut, ha az én kedves testvéreim, a prédikátorok gályapadokon ülnek és úgy kínoztatnak?” A gályarabokat még aznap szabadon bocsátották. A meggyötört lelkészek, míg csónakon a hajókhoz vitték őket a 125. Zsoltárt énekelték:

Akik bíznak az Úristenben
nagy hiedelemmel,
Azok nem vesznek el
Semminémű veszedelemben.
Mint a Sion hegye megállnak,
Nem ingadoznak!

De Ruyter másnap találkozott velük, s nagy szeretettel fogadta őket, majd gondoskodott ellátásukról. A gályákra vitt lelkészek közül hat súlyos beteget Chieti városka börtönében hagytak hátra. Ketten meghaltak, az életben maradt négyet Weltz György kiváltotta, köztük Harsányi Móric István rimaszombati református lelkészt, az egyik legbátrabb hitvallót akit társai Séllyei püspökkel együtt lelki vezérüknek tekintettek. így összesen 26-an léphettek a szabadulást hozó holland hajók fedélzetére.

A chieti-i rabok szabadulásáról írta Kocsi Csergő Bálint:
„A tömlöcből kihozatván a hollandiai követ Van Daalen Cornelius által hintóba ültetének és a hollandiai papokkal együtt felvivék őket a vicekirályhoz, az holott kitörlik neveket a halál könyvéből. Onnan vitetnek Ruyter exellenciájához, aki sok örvendezései után a maga asztalánál megvendégeli. Kinek midőn ennyi jóakaratját meg akarná köszönni Harsányi István, nem engedé, ezt mondván: Nem szükséges, tiszteletes uram, hogy a mi jóakaratunkat megköszönjék, mi itt éppen csak eszközei voltunk az Istennek. Monda Harsányi István: Az Isten eszközeinek is meg kell adni méltó becsületeket. Légyen azért dicséretes emlékezete Ruyter Adorján Mihálynak a magyarok előtt a gályán nyomorgó papoknak megszabadulásokért... ”

A gályarabok 1676. március 25-ig élvezték De Ruyter vendégszeretetét. Akkor útlevelet és mások segítségével is bőséges ellátást kapva egy kereskedelmi hajón Velencébe utaztak. Majd elbúcsúzva egymástól csoportonként útra kelve Hollandiába, Svájcba vagy Németországba mentek, ahol nagy megbecsülés fogadta őket. Biztonságos körülmények közé kerültek míg néhány év múlva visszatérhettek Magyarországra. A Thököly Imre nevével fémjelzett szabadságmozgalom hatására I. Lipót ugyanis országgyűlést hívott össze 1681-ben Sopronban. Az ott elfogadott XXV. Tc. kimondta, hogy a száműzött prédikátorok és tanítók hazajöhetnek s vallásukat szabadon gyakorolhatják.

Végül álljon itt két idézet. Az egyik Ruyter Mihály kérése. Amikor magtudta, hogy a megszabadítottak között reformátusok és evangélikusok vegyesen vannak, ezt mondta nekik: „Menjetek s igyekezzetek ki-ki övéivel arra, hogy hazamenvén egyek lehessetek; ennél kedvesebb hálát sosem nyerhetnék tőletek.”

Debrecenben a Református Nagytemplom mögötti parkban található a gályarabok emlékoszlopa. A másik idézet a város nagyszülöttjétől, Szabó Magdától származik: „A gályarabok oszlopának nevelő ereje Debrecen első ajándéka, amely a meggyőződéshez való hűség parancsát írta gyermekszívembe.”