Ez az írás azoknak szól, akik keresztény családban nőttek fel, és úgy érzik egy ponton megrekedt az életük, nem jutnak előrébb, kiégtek. Akik mindent megtesznek, de valahogy mégse olyan az életük, mint amiről a szentírás beszél. Azért merek erről írni, mert én átéltem ezeket a dolgokat, és megláttam a fényt az alagút végén. De nem magamtól. Hiszem az Úr mutatott meg néhány nagyon fontos igazságot. Nem úgy írom ezeket a sorokat, mint aki már rég kiért ebből az útvesztőből, hanem mint aki már látja merre van a kiút.
Régebben irigyeltem azokat a keresztényeket, akik nagy mélységekből jöttek ki, akiket az Úr a világból hívott el. Olyan erővel teli volt a bizonyságtételük megtérésükről. Annyira elválasztódott a régi életük az újtól, mint a fekete a fehértől. Látványosan fejlődtek az Úrban, és ez bizony frusztráló egy olyan keresztény számára, aki már az anyatejjel együtt szívta magába a „kereszténységet” és lehet, hogy már a tinédzserkoron is túl van, de még mindig azon gondolkozik, hogy egyáltalán megtért-e, pedig már rég be is merítették. (Ekkor még nem tudatosult bennem, hogy attól, hogy az embernek hívő a családja nem lesz ő is keresztény, hanem útban van a pokol felé, ha igazából nem találkozik Jézussal, mint megváltóval). Mi lehet az oka, hogy sok, keresztény családban felnövő ember nem tud igazán hinni, nem tud teljes szívvel az Úrban bízni, nem tud közel kerülni az élő Istenhez, pedig az ige szerint az Atyának az a vágya, hogy szoros kapcsolatban legyünk vele. Akkor hogy is van ez az egész? Úgy érzi az ember egy olyan ajtó áll előtte, amit nem tud kinyitni, pedig azt mondják róla, hogy nyitva van. Az én életemben ezen az ajtón mutatott meg az Úr egy kis lakatot. Szinte észre sem lehetett venni, olyan kis pici volt, ráadásul pont olyan a színe, mint az ajtóé. Magamtól talán sosem találtam volna rá. Úgy hívják megtanult, megtanított hazugság.
Sok hívő család gyermekével egyetemben végig hazudtam egész gyermekségemet.
És hol tettük ezt legfőképp? – a gyülekezetben. Mit is értek ez alatt a hazugság alatt:
Beszéltük, szavaltuk, énekeltük – gyermekkorunktól, hogy: Jézus szeret minket, mi is szeretjük őt, Ő a mi legjobb Barátunk, Ő a Megváltónk – pont a legnagyszerűbb igazságokat – a gyülekezet nagyközönsége előtt, mindezt úgy, hogy nem ismertük a Megváltót, nem tudtuk ki az, aki így szeret minket, és ezért mi sem szerettük őt, csak mondtuk, szavaltuk, énekeltük.
Hazudtunk, mert hazudnunk kellett, hiszen „illett” szolgálnunk. Miután vége volt az Istentiszteletnek, előjött az igazi énünk és vele együtt jött a lelkiismeret-furdalás is: egy imaházba járó gyermek nem viselkedhet, beszélhet így stb...!
Úgy látom, akik a legjobban akartunk megfelelni, azok kerültünk legmesszebb az Úrtól. Nyilván kiderült a fent leírtakból, hogy nem volt ez szándékos hazugság, és tudom, a szülők is a legjobbat akarták nekünk, hiszen a szemük fénye voltunk, vagyunk. Mégis csapdává váltak sokunk életében ezek az alapjában véve jó szándékú dolgok.
Mit tapasztaltam én meg, hogyan jöhet rendbe az életünk, és kapcsolatunk az Úrral? Az Úr kegyelméből. Ezt nem sablon szövegként írom, hanem teljes hittel, hogy ez így van. Nagy bátorság és legfőképpen őszinteség kell ahhoz, hogy az ember megvizsgálja, hogy mik azok az igazságok, amiket elhisz, és működnek is, és mik azok, amikről csak azt mondja, vagy gondolja, hogy hiszi, vagy működnek az életében. Le kell ásni az alapokhoz. Ezt az a keresztény képes megtenni, aki változni akar. Bármi áron. Aki már nem fél meghalni annak, aki eddig volt.
Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja.
Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?
Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?
(Mt. 16, 25-26)
